Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 1. szám - Kollár Árpád: Jelenné tenni a múltat – a gépangyal tekintete
A biografikusság és kvázi biografikusság, a dokumentativitás és fikcionalitás szövegstratégiáinak érvényben tartása nyugtalanító kérdéseket hagy az olvasóban. „Dokumentumregény? Fikció? Carl Lutz, a svájci budapesti nagykövet tényeken és - ahol a valóság üres helyei szükségszerű betöltésre várnak - kitaláción alapuló sorstörténete? Netán egy szerzői elbeszélő (mindössze egy levélidézet aláírása árulja el a nevet: Iván) párhuzamos eseményekben bővelkedő élettörténetének regényes dokumentálása?" - teszi fel a legalapvetőbb kérdéseket ismertetőjében Bombitz Attila. A regényszereplő és a regény- kézirat-) olvasó Györgyire irányítva a figyelmet, aki szintén „erről faggatja a fikció valóságterében, esetleg a valóság fikcióterében az őt is megíró, őt is követő, (ok)nyomozó elbeszélőt". (Bombitz Attila: Az üres helyek krónikája) Az elbeszélő természetesen nem ad(hat) megnyugtató választ kérdéseire, a szöveg a széttartó olvasói stratégiák mindegyikét érvényben tartja. A regényidő jelenében a főhőst a Bem rakpart és a Halász utca sarkán elsodorja egy kerékpáros, ami Proust madelaine süteményéhez hasonlatosan beindítja az emlékezet mechanizmusait, felidézve egy másik kerékpárost, aki ötvennyolc évvel ezelőtt ugyanitt elsodorta őt, miközben a nyilasok menetben hajtották közönyös tekintetektől kísérve az óbudai téglagyárba, ahol a többségre Németországba való deportálás várt. A fiúnak azonban sikerül megszöknie Verával együtt, kivel végigéli Budapest ostromát, s végül megmenekülnie Carl Lutz svájci diplomata védleveleinek is köszönhetően, kinek regénybéli meghatározó története sajátos módon érintkezik a fiúéval e számtalan sors nehezen kibogozható fonadékában. Az emlékezet feltárulását generáló aktus annyiban analóg a Proust-féle emlékezetmegnyílással, amennyiben „igen sok részmozzanata van" (Daniellával a vonaton 135. o.), ugyanakkor a sajátos időkezelési technikának köszönhetően nem az abszolút értelemben vett idő feltárulásának lehetünk tanúi - fokozatosan, lépésről lépésre haladva, szakaszosan kerülnek felszínre a hiányos emlékezetmozaikok a múlt mély rétegeiből. Ráadásul a folyamat számos kizökkentő, a kételyt erősítő mozzanat, reflexió erőterében megy végbe. A felszínre hozatal, a szükségszerűen hiányos helyek kitöltése a tanúk feladata, kik képtelenek elkerülni saját sorsukat, még ha egyeseknél az utódokra hárul is a beteljesítés munkája. Nem túlélők, szögezi le a regénybéli író egy külföldi újságírónak adott interjújában, aki mindebből persze nem sokat ért(het), ugyanis túlélő „bárki lehet, az áldozat is, a gyilkos is, a tanú viszont az, aki őriz, nem emlékezik, nem vádol, nem véd, nem felejt". (Követés 227. o.) E melankolikusan ironikus szövegrészben a referencialitás viszonylagos volta reprezentálódik. Egy olyan dokumentumriport forgatásáról számol be, ahol a „túlélőket" Lutzcal kapcsolatos emlékeikről kérdezik, amit a diplomata életéből vett, színészek által előadott jelenetekkel kommentálnak: „mintha túlélők volnának a színészek és a színészek a tanúk...", jegyzi meg végül a kényelmetlen helyzetbe került elbeszélő. (Követés 235. o.) A tanú nem felejt, a tanú nem emlékezik - mindkét mechanizmus szubjektumának alapvető vonását, tanúságát ásná alá -, a tanú tehát nem emlékezve mutatja fel a nem felejtettet, mely nem csupán emlékeiből tevődik össze, hanem mindabból, mely idővel hozzátapadt. A nem felejtés és nem emlékezés paradoxona által meghatározott regénytérben minden szereplő nyomozóvá vedlik át, ahol nem a nyomozások általános célja, a megoldás válik hangsúlyossá, hanem maga a folyamat, hiszen minden egyes részmegoldás újabb és újabb elbizonytalanodást hoz magával, melynek nyomozás (regény-) konstituáló ereje van, ráadásul egy végső, konkrét megoldás sem körvonalazható, mint általában a klasszikus detektívregényekben. „Rátaláltam a bizonytalanságérzésre, ami az előző napon elvonta a figyelmemet a forgalomról. És ez felnyitott előttem egy másféle távolságot a Duna felett szitáló eső rétegein túl. Az volt a benyomásom, hogy az időtlenség nyílt meg, s az érzéseknek, amelyek eltölte95
