Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Németh István: Mini(mális) próza
Persze nem csak ezekből a betonbörtönökből keltek életre a vadvirágmagvak, és főképp nem ezekből, inkább a gyepet, a füves területeket árasztották el, most még, a tavasz kezdetén elsősorban a kutya tej. A gyermekláncfű. A pitypang. Mintha pirinyó, pihés, napos kiscsibék, kiskacsák lepték volna el az üde zöld gyepet, a tavasz némán zengi be a tájat. Töröm a fejem, hány magyar neve is van a kutyatejnek? Több az említetteknél. Hogy csakugyan kutyatej, elárulja, ha lecsippented a szárát: piros vér helyett fehér tejszerűség jelenik meg a seb helyén. Úgy látszik, hogy ennek a növénynek, virágnak fehér a vére. Ezzel szemben nem pittyeg, ha ezen a nevén szólítjuk meg. De hogy a gyerekek, mindenekelőtt a kislányok virágkoszorút, virágláncot fontak belőlük, arra még én is emlékszem. Más tájakon nevezik még az illető urat vagy úrhölgyet pongyolapitypangnak, kákicsnak, barátfejnek, barátfűnek, lámpavirágnak, pinpinpárnak és okkal tejesfű virágnak is. Már azzal is meg lehetnék elégedve, hogy a szóban forgó több neve közül hármat meghagyott ki-kihagyó emlékezetem, bárcsak minden, környezetemben, tehát a közelemben megmutatkozó virágnak megtanultam volna legalább a „családnevét". Fölismerem ugyan a rózsát, a szegfűt, a tulipánt, a jázmint, a jácintot, az orgonát, a bazsarózsát, a dáliát, az úgynevezett vadak közül a szóban forgón kívül még az apácavirágot és a kígyósziszt is, ilyen-olyan gyógyfüveket virágostul, de például annak a fű közé rejtőző, de onnan előkandikáló búzaszemnyi virágocs- kának a nevét nem tudom, amelyik (majdnem azt írtam, hogy aki) épp most nyi- togatja picinyke kelyhecskéjét, mintha versenyre szeretne kelni a gyermekláncfű sárga áradatával. Vele és még sok-sok testvérével kapcsolatban tehát nem mondhatom el a költővel együtt: „Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom..." Itthon vagyok s mégse tudom. Pedig adott a Teremtő elegendő időt arra, hogy megtanuljam. Legalább a virágneveket. Azokét - s hadd írjam le -, akik szépségükkel annyiszor megállítottak és üdvözöltek. Úgy tűnik, különösen így tavaszodáskor, hogy Valaki valaha virágoskertnek szánta ezt a földet, de mi betonburokkal vontuk be, betonbilincseket raktunk rá, a virág ezt próbálja lerúgni, letépni magáról, mert semmi erő meg nem tilthatja neki, hogy ne nyíljék, ha jön a szép kikelet, ahogyan egy másik költő mondta, aki nálunknál sokkal több virágnevet tudhatott, pedig nem adatott meg neki, hogy hosszabb időt töltsön el itt, ahol egy szintén tragikus sorsú költőtársa szerint „Ernyőt nyit a kemény kutyatej az elhagyott gyárudvaron". * Ahogy fölkapaszkodom az aluljáró lépcsőin - a mozgólépcső már hetek óta nem mozdul -, látom, hogy az aluljáró szájában „ügyeleteskedő", kéregető kis cigány gyerek fölkapja az ülőpámául használt kartondarabot a pötyölkével együtt, s a szemben lévő épület sarkára kocog, ott telepszik le. Kocogás közben a pötyölkéből vagy a markából kiejt egy pénzérmét, hallom, meg ő is hallja, hogy a fém koppan a betonon. Ennyi, ami néhány másodperc alatt lejátszódik a szemem előtt. Odaérek a ház sarkán elhelyezkedő fiúcskához és mondom neki, hogy elejtett egy tízest. 56
