Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)
2008 / 10. szám - Zelei Miklós: „Annyira szerettem volna, hogy most már csinálhatom is” (Egy este Kiss Ottóval)
- Mi is horgásztunk azért. Busákat, azt hiszem, vagy amurokat, vagy valami növényevőket beleengedtek néha.- Akkor még nem volt busa. Húzós hálóval lehetett még halászni?- Úgy is, és horgászni is, egészen kiskoromban még igen, de nem nagyon emlékszem, óvodás voltam. A szomszéd, a Zselev járt le oda hálóval, akkor még talán volt benne ponty, kárász. Aztán már csak félig döglött halakat lehetett fogni, ezeket a növényevőket. Anyám azt mondta, nem süti meg őket, mert lehet érezni rajtuk a bőrgyár szagát. Mi inkább a Gödrösöknek nevezett területre jártunk ki, később a téglagyári tavakhoz, ott tiszta volt a víz, fürödtünk, horgásztunk, erdő vette körül, ott zajlottak a csatáink is, ezért is céloztam A Pál utcai fiúkra. Én egyébként azt gondoltam, hogy ez természetes, hogy ez minden gyerekkel így történt, de hát nem. Később ugye sok pesti ismerősöm, barátom lett, és nem volt nehéz felfedezni, hogy nekik teljesen másképpen zajlott a gyerekkoruk.- Sok pesti barátod lett. Ok jönnek ide vagy te mész oda?- Én megyek oda, inkább ez a jellemző. De előfordult már, hogy voltak itt nálam egy-egy hétvégére, ha ritkán is. Azért nekik kevesebb a dolguk errefelé, mint nekem ott, hiszen ott történik minden. Akkor jönnek például, amikor a Várszínházban megy az Irodalmi Humorfesztivál, ami részben Bárka-szervezés. Elek Tibor, a főszerkesztőnk és a Várszínház igazgatója, Gedeon József csinálja kétévenként, most már talán lehet mondani, hogy hagyományosan. Jók az estek, az íróknak sikerük van, rájuk fér... Jönnek Pestről, és a határon túlról is... Te, Miklós, ki fogja ezt mind legépelni?- Én fogom legépelni - mondja a feleségem, Kati. - Mostanában segítek gépelni.- Hát, nem tudom, kezdelek sajnálni benneteket. Én nem sejtettem, hogy portréinterjú lesz. Azt gondoltam, hogy könyvekről fogunk beszélni, és röviden el lesz intézve. Mert ez más, egy negyven év fölötti embernek azért már van múltja... Abból lehet idézgetni bőven...- Ha már átvetted, Ottó, a kérdező szerepét, visszatérnék még a gépelésre. A dokumentumkönyveimnek mindig én gépelem a beszélgetéseit, mert az egy másfajta gépelési módszert kíván. Amikor például A kettézárt falu című könyvem anyagát gyűjtöttem, olyan emberekkel interjúztam, akikkel évtizedeken át történtek a dolgok, brutális igazságtalanságok, de ami történt velük, azt soha senkinek nem mondhatták el. Könnyű volna azt mondani, hogy nem merték elmondani. De ne róluk, hanem a szakmánkról beszéljünk. Az írástudókról! Akik közül senki nem merte megkérdezni azokat az embereket! Senki nem merte tőlük megkérdezni, hogy mégis, mi történt velük. Hogyan élnek a falujukban, amelyet kettévágtak a szovjet-csehszlovák határral? És amikor a kilencvenes évek közepén megjelentem az egyutcás faluban, sokan egyszerre, egy mondatban akartak mindent elmondani. Nem túlságosan képzett emberek, akik, ugye, nem tanultak retorikát, kommunikációt... És akkor ehhez még hozzá kell gondolni a Szovjetunióban leélt életük során elfogyasztott fagyálló mennyiségét. A beszélgetések gépelése az önvallomások különös és nagyon alázatos, nagyon tisztelettudó restaurálása volt. Minthogyha egy gyönyörű perzsaszőnyeget találnál a föld alatt ötven méterrel. Itt van egy minta, ott van egy szövetdarab, amott egy másik, közben egy kis földmozgás is volt, és akkor lásd egységében és állítsd vissza az eredetit.- Igen, így van, ezért időigényes ez a műfaj. Egyébként csak azért kérdeztem, mert ha két flekkben kell gondolkodni, akkor én öt-hat mondatban összefoglalok egy-egy témakört. De belekezdtem a történetekbe, elmegyek a mellékmondatokba, így sosincs vége.- Akkor még mindig ott vagyunk Battonyán. Még nem is nyúltál hozzá ehhez a nagy témához? 22
