Forrás, 2008 (40. évfolyam, 1-12. szám)

2008 / 9. szám - Szuromi Pál: Nemes egyszerűség, plebejusi méltóság (Sümegi György legújabb köteteiről)

Úgy néz ki hát: egészében egy magvas, sokszínű szöveggyűjteményt forgatunk. Amely egyszerre koncentrált, tárgyilagos, mégis egészségesen nyitott természetű. Hisz a művészről készült képek és plasztikák ugyanúgy fellelhetők itt, mint az alkotó utóéletét rögzítő vallomások (pl. a bajai Nagy István Képtár megszületése, 1985). Nekem a szöveggyűjteményekről egyébként hajdani irodalmi tanulmányaim jutnak eszembe. Ebben a közegben ugyanis jóval nagyobb becsülete van a kívülről láttatott, már-már pozitivista alaposságnak, mint a képzőművészeti szakirodalomban. Igaz, Pemeczky Géza egyik átfogó, sikeres összeállítása ellentmond ennek, csak épp a rokon szellemű munkák eléggé hiányoznak (1. Kortársak szemével, írások a magyar művészetről, 1896-1945). Pedig nemigen kell bizonygatnom: a külső nézőszögből - s vele együtt a mozgó, dinamikus perspektívából - megannyi erkölcsi, szakmai előny fakadhat. Nem elég az objektívebb, tágasabb megismerési lehetőség, ám ezzel együtt a dolgok specifikus, összetett egyedisége is markánsabban kirajzolódik.

Már csak azért is, mivel a különféle dokumentumok együttállása valahol a mozaikképek természetével analóg. így óhatatlanul megnő a részelemek viszonylagos önállósága, ami az érdeklődőknek is jótékony szabadságot biztosít. Ott horgonyzunk le tüzetesebben, ahol érdekesebb, tanulságosabb mozzanatokra bukkanunk. Más kérdés, hogy Lóránth László életrajzi jegyzeteinél nemigen igényeljük az efféle megállókat. Egy jó tollú, esszéisztikus előadóval szembesülünk, aki ráadásul a tényeket és a szakmai, lélektani finomságokat is respektálja. Nem elégszik meg például annak rögzítésével, hogy a fiatal Nagy Istvánt leginkább Van Gogh zsenialitása, a régiek közül pedig Giotto poézise fogta meg elsősorban. De az utóbbihoz azt is hozzáteszi: „...a kis pásztorfiú volt előtte, akit Cimabue véletlenül látott meg a mezőn, midőn a főidről fölkapott szénröggel nyáját rajzolgatta. Nagy István is ilyen pásztorfiúnak érezte magát" (15. o.). Noha azt is világosan látta: „Giotto egyszerű volt, tömör, .... tisztességes, mint maga az abszolút művészet (uo.)".

S ha már a tisztességnél tartunk, nézzünk akkor egy mesébe illő valóságos példázatot. Eléggé közismert: a szűkszavú, puritán mester mélységes szeretettel, hálával kötődött egyszerű édesanyjához. Amit sok-sok róla készült munkájával is bizonyított. Elvégre mostoha, küzdelmes gyermekkorában ő volt az egyedüli, aki szenvedélyesen kiállt rajzi, művészi szárnypróbálgatásai mellett. Sőt a későbbiekben is egyre-másra pártolta, támogatta fia pályafutását. Nem véletlen hát, ha Nagy István megígérte jóságos anyjának: egyszer házat építtet neki Csíkmindszenten. És lássunk csodát: a Singer-Wolfner céggel kötött szerződés nyomán az ötven körüli alkotó csakugyan hozzájutott komolyabb pénzösszegekhez. így rögvest hazament 70 esztendős édesanyjához, majd beváltotta ígéretét. Tényleg: ilyen hűséges, becsületes tettekkel jobbára csak a mesékben találkozhatunk.

Pedig e szorgos, elismert festőnek sosem volt saját, kényelmesen berendezett műterme. Nomád, nyugtalan életformájába ez egyszerűen nem illett bele. Amiként a nősülést, a családalapítást sem kapkodta el. Inkább türelmesen kivárta a megfelelő, hiteles pillanatot. Ehhez azért tudnunk kell: egy fővárosi terménykereskedelmi vállalat dúsgazdag cégvezetője, Joeckl Antal szívvel-lélekkel támogatta a Fészek klub művészeit (pl. Egry József, Medgyessy Ferenc, Nagy István). Akik ugyancsak kedvelték, respektálták önzetlen mecénásukat. O azonban 1926-ban elment az élők közül. Majd a gyászidő lejártával a művész illedelmesen betoppant az özvegyhez, Umstadt Máriához, s kurtán-furcsán közölte: „hogy gondoskodni kíván róla. Bejelentés nélkül vitte az anyakönyvvezetőhöz a tanúkkal együtt, akik csak az elöljáróságon tudták meg, miről van szó. Joecklné 1910 óta ismerte Nagy Istvánt, de házasságukig egyetlen szót sem váltottak a köszönésen kívül" (25. o.). Ez a lakonikus, cselekvéscentrikus mentalitás mindenesetre fölöttébb összevág az alkotó egyéniségével. De az is érdekes, hogy a művész által is csak-csak respektált Munkácsy Mihály lényegében hasonló módon került össze megözvegyült bárónőjével.

90