Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 5. szám - Kada Erika: Elnémulás (Beszélgetés Hubay Miklós dráma-íróval; Beszélgetés Merő Béla rendezővel)
Ez az életemben mindvégig jelen való impulzus jól megfért a másik késztetéssel, mely a szerkesztői és műfordítói tevékenység révén valóban a magyar irodalom kimagasló értékeinek széles körben való megismertetését jelentette. Ennek fontosságát a Nouvelle Revue de Hongrie, egy Magyarországon megjelenő francia nyelvű folyóirat és az ettől szerkesztésben független, ma is létező angol nyelvű folyóirat, a Hungarian Quarterly közös szerkesztőségében Illyés Gyula, Gyergyai Albert és az ott dolgozó magyarbarát francia diplomata, Francois Gachot mellett tanultam meg igazán. Főként és legelsősorban pedig a főszerkesztő Balogh Józsefet kell említenem, aki 1944 nyarán mártírhalált halt, éppen azért, mert ezek a folyóiratok a német kultúra hegemóniájával szemben nyilvánvalóan az angol és francia civilizáció, a nyugati demokráciák felé nyújtottak kezet. Itt készültem fel arra a hivatásra, hogy soha ne feledkezzem meg arról, ebben az elterjedésében eléggé korlátozott magyar nyelvben az egész emberiség számára érvényes gondolatok és humanizmusukat gazdagító érzések fogalmazódtak meg, s mindent el kell követnem a magyar irodalom egyedülálló értékeinek idegen olvasóközönség számára való közvetítéséért is. A magyar irodalom közvetlen hatását először Genfben tapasztaltam a II. világháború éveiben. Francia költők életre szólóan váltak híveivé, fordítóivá a magyar költészetnek. Olaszországban a magyar költők megejtő hatását ugyancsak közvetlenül mérhettem az oly fogékony és oly intelligens olasz fiatalság körében, amidőn az 1956 utáni hosszú hazai állástalanságomat (főként a színművészeti főiskolai tanári állásom elvesztése fájt) végre felcseréltem a firenzei egyetem katedrájával. Még ma is a hála szikráit kell éreznem az ottani egykori professzortársaimtól s tanítványaimtól érkező telefonokban, a születésnapomra vagy újévre küldött jókívánságokban, üdvözletekben. Pedig az ajándékot én csak átadtam, s ezt az ajándékot a magyar irodalom küldte nekik. Végleg hazatérve Firenzéből a kilencvenes években, a PEN Klub elnökeként is igyekeztem folytatni a magyar irodalom külföldön való megismertetésének szolgálatát. — Közel a kilencvenhez is igen aktív, s különösen eredményes időszakon van túl. Kecskeméten bemutatták az Elnémulás című darabját. Az 1957 nyarán írt, és akkoriban szintén csak külföldön játszott Késdobálók című kétszereplős drámáját is felújították Pesten. Az Elektra Kiadóház gondos munkájának köszönhetően összegyűjtött drámái sorozatában már megjelent a negyedik kötet Lélegzet-visszafojtva címmel, s nyomdában van az ötödik, az Apokrif találkozások. Továbbra is minden remény megvan arra, hogy sikerül évente egy-két újabb kötettel teljesebbé tenni a drámaírói életművet. A közelmúltban láthattuk a televízióban is a Hazám Díj átvételekor. Mit gondol, életének mely pólusát értékelték ezzel? — Megkaptam, jólesett, s nem firtatom, minek szól ez a gesztus elsősorban - annál is inkább, mert én úgy tudom, hogy a Hazám Díj mögött álló testületek baloldali elkötele- zettségűek, és egy ilyen kettészakadt - kettébe szaggatott - országban hogyha az elválasztó árkon túlról érkezik egy gesztus, azt meg kell becsülni. Ez a kis bronz József Attila-szobor, amit kaptam, azt jelképezi számomra, hogy ez az átkozott árok, amellyel kettőbe vágták Magyarországot - nem volt elég nekik Trianon -, talán mégsem olyan átléphetetlen. — A díjat adományozó társaság szerint megkerülhetetlen újragondolni a szűkebb és tágabb értelemben vett értelmiség szerepét, hivatását, felelősségét a megváltozott világtörténelmi viszonyok között. Ön már 1971-ben, a Tüzet viszek című drámában Soós Imre és felesége tragédiájával az értelmiség válságáról, a jó irányú intellektuális kezdeményezések megtorpanásáról ír. Most érzi-e valamiféle szellemi elit hatékony jelenlétét? — A jelenben ez a kérdés aligha válaszolható meg. Azt, hogy mi hatékony és mi nem, azt különben is másképp méri a politika, másképp méri a napisajtó, és főként másképp mérem én. Ha egy színházi közönségben van három fiatal, akiket úgy megérint a látott dráma, hogy életük folyamán igen sokszor, de még öregkorukban is visszagondolnak rá, akkor az a mű számomra hatékony. Én ma úgy tudom felidézni magamban Németh László '38-ban 58
