Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 9. szám - Szuromi Pál: Egy kivételes nyomhagyó (Deim Pál művészi számvetéseiről)

be, hogy mennyi érdemi rokonság rejlik Schaár Erzsébet és Deim Pál munkásságában. Majd a Panelok közt és a Jel III. című műveket is irgalmatlanul átjárja ez az abszurd, elidegenített fuvallat. Az előbbi munkán a lakók, az élőlények már csak töredékes ámyékbetétek, semmi többek. A következő látomáson pedig az egyik nudliklisé valahogy megelégeli hátteres, szolgaszerű szerepét. És rögvest uralkodni, brillírozni akar. Akár mások vesztére is. Mintha nálunk semmi sem lenne drága, az égvilágon minden megtörténhetne.

Pedig de sokszor emlegetjük az emberi élet szentségéről, méltóságáról szóló szakállas szentenciáinkat. Csak a szavak, a számok ezúttal is roppant keveset érnek. Az igazi művészek azonban rendszerint a felszínes, pillanatnyi tendenciák ellen ágálnak. Deim mester pályáját is megannyi felkavaró, rekviemszerű műalkotás övezi. Jelenlegi Sorfala ban is a történelmi kataklizmák iszonyatos légkörét érzékelteti, s a súlyos, végzetes ámyéktömböt szinte a tömeg centrumában helyezi el. Másrészt a Golgota vázlatokkal is nyomatékosba egyre komorabb, reménytelenebb hangulatait. A tömör, viharfelhős megoldás mindenesetre közelről mutatja, hogy a nagy hagyományú szakrális témákat is fel bírja frissíteni. Elvégre a Szent Antal-kereszt vízszintes tagozata magával az emberi áldozatvállalással azonos. Annál is inkább, mivel a horizontális testhelyzet egyebek közt a halál képzetét is asszociálja. A Vetített Golgotán ellenben az emlékezések, tisztelgések művi és mesterséges természete dominál. Közismert, hogy technicizált világunkban a legelementárisabb élmények is közvetett, távlatos arculatot nyernek. Amivel aztán óhatatlanul elsatnyulunk.

Ennek ellenére a felajzott Magvető az élet folytonos megújítását hirdeti. Amiként Millet és Van Gogh is sokra tartotta ezt az átfogó érvényű gondolatot. Az érzékenyen cizellált, monumentális Plakáttervről pedig újra csak eszünkbe juthat Barcsay mester példája. Habár nem árt észrevennünk: Deim eszköztárában a figurális léptékváltások is polgárjogot nyertek. Amit Goya vagy Kondor Béla is előszeretettel alkalmazott. Végül a Nyitott ablak valamelyest a magára találó művész térstruktúráira emlékeztet. Csak ott valami áhítatos „csend" és kifinomult mikrodinamika éltette motívumait. Most viszont egy nyugtalanul vívódó, szenvedélyes alkotóval szembesülünk, aki a méretes, elsuhanó emberi triászra és a benti puttó figurára hegyezte ki kompozícióját. Mi több: a parányi teremtménynek még szämyaß kiszögelléseket is adott. Ebben tán a szerző eszmei állásfoglalása is tetten érhető. Mintha angyali küldetésünket próbálná óvni, védelmezni.

Nem először mondom: nekem Deim Pál amolyan Braque-szerű jelenségnek tűnik a hazai modem művészetben. Akkor is, ha számottevő tematikai, stiláris eltérések feszülnek közöttük. Mégis úgy látom: nincs még egy magyar alkotó, akinek munkásságában a szerkesztő elvű igényesség és a könnyed, lírikus hangvétel oly átütő biztonsággal ötvöződne, mint pont az övében. Holott közel sem tartozik az érzelmesebb, festőibb modorú képzőművészek közé. Dehogy. Inkább a kristályos, tektonikus, virtuális ritmika jellemzi műveit. Csakhogy e puritán, míves és tárgyias szellemű mester folyton-folyvást meghaladja önmaga zárkózottabb természetét. Hisz egyre-másra az emberi létezés aktuális és távlatos dimenzióit feszegeti. Amivel máris megtagadja az oldottabb, felszabadultabb Braque-szerű rokonságot. De csupán azért, hogy ismét Vajda és Barcsay súlyosabb, etikusabb nyomdokaiba lépjen. S egy olyanféle szuverén, sokrétű és hiteles nyomkollekciót testáljon ránk, amely a szépség- és igazságkeresés reménytelibb stációitól egész a szikárabb, tragikusabb igazmondásokig elvezet. Egészen: a legvégső tisztaságig.

33