Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Szuromi Pál: Egy kivételes nyomhagyó (Deim Pál művészi számvetéseiről)
Szuromi Pál Egy kivételes nyomhagyó Deim Pál művészi számvetéseiről A számok önmagukban kedves, takaros és ártatlan teremtmények. Szépen, békésen megférnek egymás társaságában, mintha tényleg a létezés átfogó rendjét, tökéletességét képviselnék. Csak ezt az éterikus tisztaságot sehol sem találhatjuk meg igazán. Még az elméleti matematikusok észjárásában sem. Hisz a számok, a mennyiségi viszonyok egyre- másra kapcsolatba kerülnek az emberi élet anyagi, szellemi dimenzióival, s nem ritkán épp a minőségi erények dokumentálására szolgálnak (1.: sport, szavazatos demokrácia, népjólét stb.). Holott másfelől pont a képlékeny számmisztikákban rejlik korszakunk egyik legkísértetiesebb cselvetése. Elég most csak az életnívó pénztárcás, anyagias megítélésére utalnom. Ami azért csak-csak felemás, szűkös felfogás. Szerencsére a művészeti közéletben némileg nagyobb becsülete van a komplexebb, minőségcentrikusabb mérlegeléseknek. Az ismert szentendrei képzőművész, Deim Pál történetesen a közelmúltban lépte át „hetvenkedései" középzónáját (1932. június 29.). És jelenleg is úgy gondolunk rá, mint egy nemes veretű, nagy formátumú alkotóra. Mint egy élő klasszikusra. Ez pedig rendhagyó, kivételes pozíció. A klasszikum képzetköre ugyanis mérhetetlenül meglódítja fantáziánkat. Prehistorikus őseink mindazonáltal még aligha rendelkeztek a képszerű látás potenciáival. Ezt bizony kénytelen-kelletlen meg kellett tanulniuk. Bizonyára észrevették hát, hogy az állatok és önmaguk testrészei jellegzetes nyomokat hagynak a hófödte vagy vizenyős földeken. Másrészt a természet elementáris, fény áztatta „mozijáról" is előbb-utóbb tudomást kellett venniük. Nevezetesen: az árnyékvetések meg a tükröződések különös misztériumáról. S mindezek révén máris a megkettőzöttség, az elemi öntudat, egyben a képzőművészeti nyomhagyás gyökérvidékein járunk. Más kérdés, hogy archaikus elődeinket korántsem csak az anyagi, térbeli és formai tapasztalatok motiválhatták. Volt ennél egy húsbavágóbb, katartikusabb élményünk is. S itt az emberi élet végességének keserű felismerésére gondolhatunk (1.: törzsfőnökök elpusztítása, az „ősgyilkosságok" jelensége). Csakhogy a mi fajtánk nehezen képes az efféle korlátozottságok elviselésére. Nem csoda így, ha megannyi robusztus idol- és bálványplasztika született az örök életre keltett ősvezérek, a legrégibb istenségek tiszteletére. Annyi bizonyos: a művészi nyomteremtések gesztusaiba a kortársi idő- és emberszemlélet minduntalan érzékenyen beleszólt. Az előbbi periódusokban mindenesetre még édeskevés helye volt az életszerű, részletezett fejformáknak, a hasonszőrű alaki kiképzéseknek. Elvégre e kultikus alkotások a nemzetségek rendjét, állandóságát reprezentálták, amit legjobb elődeik testi, szellemi energiái nélkül nemigen bírtak elképzelni. Ebből fakadt műveik mágikus, közösségi karaktere. A középkori ikonokat ellenben a hierarchikus, eszményi felfogás járta át. A szentek, apostolok ábrázolásából ugyanúgy kiebrudalták a köz29
