Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 7-8. szám - Kenéz Ferenc: Vers és környéke (Kibeszélő-s(z)ó)

Szüléink hamut piszkálva, dideregve, vártak odalenn, pityeregve. Kis sámliról lestek az égbe,

hogy a parázs, csak a parázs, az Úristenig elég lesz-e?

Azzal, parázzsal. Úgy éreztük, mesebeli táltosok tápláléka a mienk, ott, a Petőfi utcai fiúbentlakás harmadik emeleti, szegényes szobáiban. Másként hogyan is merhettem volna vállalni másod- vagy harmadéves koromban azt a pofátlanságot, hogy a tiszteletet parancsoló Gavril Scridon professzor úrnak dolgozat helyett azt firkantsam hetykén a papírra, elnézését kérem, de a számon kért román irodalomtörténeti anyagot nem volt időm tüzetesebben áttanulmányozni, mert hogy én nem irodalomtörténettel, hanem irodalommal kívánok foglalkozni: verseim ott vannak a magyar lapokban. Tanár úr az esetet soha nem tette szóvá (még a „dolgozatomat" is elfogadta), s később, tőle elkerülvén, ha az egyetem folyosóján véletlen összetalálkoztunk, csöndes somolygással csak annyit kérdezett: no, mi újság az irodalomban? (Évtizedekkel később a kolozsvári román tanszék munkatársai közül ő volt az, aki megírta a romániai magyar irodalom történetét.) Verseim ott voltak a lapokban. Addig jószerével csak kóvályogtam az egyetem folyosóin, egyre inkább elveszve ebben a kóválygásban, egyre nyilvánvalóbb volt, hogy nem találom meg a helyemet. Minden hamisnak tűnt az életemben. Amikor írni kezdtem, tulajdonképpen azt fedeztem fel, hogy ez az én életem igazsága. Nem azt fedeztem fel, hogy verset tudok írni, hanem azt, hogy igazat tudok mondani. Mikor az igazság és az írás egy tőről fakadóságát felfedeztem magamban és magamnak, attól kezdve nem volt kétséges merre tartok. Jó évtized múltán, egy Bardócz Lajos grafikusművésznél átmulatott szilveszteri éjszaka után, az időközben Bretter Györggyel kiegészült társaság a mi otthonunk felé vette útját. Ott, mintha csak valami Fellini-film hihetetlen álomjelenetét látnám, döbbenten hallgattam, amint a filozófus, éppen csak megébredt kisgyermekeim nagy, téli dunyhái mellett, anyósomnak fejtegeti: Kenéz azért jó költő, mert van bátorsága azt írni, amit gondol.

Vers és környéke 28.

Sötétedésben, piros kabát

(in: Angyalszőr, Littera Nova Kiadó, 2004)

Kiteszem az órát magam elé, s a vers elkezdi futni útját a fehér papíron. Kört kör után, újból, annyi év után.

Gizgaz nőtte be a nézőteret.

Csak az óriási nyárfák árnyéka dicséri az eltelt időt. A vers fut, futja köreit a kihalt stadionban. Egyre hűvösebb az este, ám a vers, mivel sem törődve, rója köreit a pályán, és emlékezik. A ritmus jól esik, az ütem szabályos, szaporán veszi a lélegzetet a vers, annyi átcigarettázott éjszaka után.

128