Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 7-8. szám - Lengyel András: Az úgynevezett ál-Az Est (Egy magyar médiacsata története)
fikcionalitása azonnal átlátható. A szándék nyilvánvaló, az összeállító Az Est „igazi", leplezetlen valójának fölmutatását ambicionálja: íme a lap, amely becsap benneteket, a maga valójában. A hang, amely ebben az összeállításban megszólal, leplezetlenül antiszemita. Azaz: Az Est itt nemcsak mint médium, hanem mint zsidók, vagyis idegenek által irányított médium jelenik meg. Hogy ez az „idegenség" lényeges szempont az összeállító számára, jól mutatják Az Est vezetőiről írott, meglehetősen durva hangú, gyűlölködve diabilizáló portrék (Miklós Andor jellemrajza: Rajz -jellem nélkül; Noldi karriert csinál: Aki még Miklósnál is aljasabb). Miklós Andorról például ilyeneket olvashatni: „A gettó küldte, a rituális zsidó sötétség, ámyékszékszagú sötét udvarok nevelték. A kis piszok Klein Ármin ott játszott gyerekkorában a gránitköves kapu torkában, fügét és rothadt datolyát lopott az olasz cukrásztól. Megtanították gyűlölni, a titokzatos péntek esti gyertyagyújtásnál égették bele a faji öntudatot, lenézését mindennek, ami nem zsidó." S jellemző, hogy itt még Miklós Andor személyes sérelmei is e keretben értelmeződnek: „A gyűlölet esztendőről esztendőre nagyobb lett. A csúf, fertelmes, biedermayerlábú, lábszagszájú zsidógyereket mindenki rúgta, pofozta, köpte. Mert undok volt, szemtelen volt, ordítóan utálatos volt. Fekete csóka szemében már kora gyerekkorában égett az ambíció, minden pofon, mely rút arcán csattant, csak szította, minden rúgás csak erősebbé tette." „A ronda zsidókölyök így serdült fel. Teli gyűlölettel, teli érvényesülő vággyal. A pajeszt lenyírták füle tövéből, de a lelki pajesz megmaradt." Az eredmény: „A csúszó-mászóból csakhamar kétlábon álló szörnyeteg lett." S az összeállító érdemesnek tartja megjegyezni: „Mint minden kis zsidót, Miklós Andort is csak egy érdekelte: az asszony. A fajának hiperszexualitása tudja csak megmagyarázni ezt az undorító mosogatólészagú lihegést a Nő után." (Ez utóbbi idézet egyébként már a Miklós Andor és a nők című jegyzetből való.) De Sebestyén Amoldról is megtudjuk, hogy: „Apja egyszerű szabó volt, anyja egyszerű szabóné, az újszülött pedig egyszerű zsidógyerek. Steiner volt, akit a rituális keresztség Árminba metszett." Majd: „az Árminba metszett újszülött addig szívta magába a magyar zamattól gondosan sterilizált anyatejet, amíg egy szép napon rávirradt a húszadik század." Karrierje summázata pedig ez: „...Mit mondjunk még róla? A Steinerről, ki Sebestyénbe vedlett, az Árminról, ki Amolddá nemesült, az ügynökről, ki vérünkből a legnagyobb piócakarriert futotta meg az uszítóról, a forradalmárról, a ghettók leikéből lelkedzett proletárzsidó és zsidóproletár milliomosról, a konjunktúrák úszómesteréről [...] aki a magyarság örök szégyenére itt jár közöttünk, szabadon árul, mérgez és aki csak újabb őszirózsára leselkedik, hogy keselyűkarmait az elevenünkbe vágja." S a retorikusán megismételt „mit mondjunk még róla?" kérdésre az újabb válasz ez: „Azt mondjuk róla, hogy ő Magyarországon az egyetlen zsidó, aki még Miklós Andornál is ghettóbb és aljasabb." Ez a zsidógyűlölet (mert itt már többről van szó, mint „egyszerű" zsidóellenesség- ről), a jelek szerint két okra vezethető vissza. Ezek az „idegenek" ugyanis magukat magyarként jelenítik meg s a pszeudo-Az Est, ezt leleplezendő, rendre szóvá is teszi az összeállító szerint nyilván mimikriként szolgáló névváltoztatásokat. Nemcsak Sebestyén Amoldról beszél úgy az állap, mint „Steinerről, ki Sebestyénbe vedlett", nemcsak azt tudjuk meg, hogy Miklós „Klein Ármin néven született" (méghozzá, teszi hozzá a szerző: „Zsidónak"), nemcsak a lap egyik volt munkatársát emlegeti László-Löwy Jenőként, nemcsak a Miklóssal egyébként vitába álló Pesti Napló-tulajdonost, az 1921-ben már nem is élő Surányi Józsefet emlegeti „Surányi-Schwarcz József"-ként, de még a névmagyarosításra egyébként nem is vállalkozó szegedi főrabbit, Löw Immánuelt is így emlegeti: „Lázár- Löw Imánuel rabbi, Csemovitz, Via Szeged". Azaz: a cél nem utolsósorban az, hogy itt a „leleplezés" megtörténjék: „ezek" nem magyarok, hanem zsidók. A másik ok szorosan összefügg ezzel az elhatárolódó-leleplező beállítódással, s ezt a Miklós Andor jellemrajzá112
