Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 7-8. szám - Bíró-Balogh Tamás: Egyszerű, rövid, populáris („Csonka Magyarország nem ország”: a revíziós propagandagépezet működése)

végén a „8. fiú" csak ennyit mond: „Imádkozzunk: Hiszek egy Istenben stb.", s alatta a szerzői megjegyzés: „(Esetleg a Hymnus éneklése.)" Sófalvy Izabella opuszában az irredenta Ima tehát nemzetibb költemény lett a Himnusznál is.

Nem véletlenül. A két díjnyertes pályaművet - mint láttuk - igen intenzíven terjesztették. És eddig - úgy tűnt - a napilap (s a mögötte álló kormányzat) és az olvasók (mint a nemzet megtestesítői) teljes egyetértésének látszatában. Bármilyen irányított folyamat azonban manipulálható is. A média feladata nemcsak a rendszer ideológiáját népszerűsítő szlogenek terjesztése s így hatásuk erősítése volt, hanem hatalmánál fogva arra is hivatott, hogy „megvédje" azokat bárminemű gyengítő hatással szemben.

Az akaratlan „támadások" szintén az olvasóktól jöttek. Sigray Pál szeptember 15-én megjelent javaslata, hogy az iskolákban függesszék ki a Jelszót és az Imát, egyezett a kurzus akaratával, s meg is valósult. A cikk azonban úgy folytatódik, hogy az indítványtevő olvasó „helyesnek tartaná, ha egyszersmind az ima és a jelszó szerzőinek nevét is megörökítenék a kartonlapokon, hogy így is megérdemelt elismerés legyen a részük".

Ez a javaslat „feledésbe" merült, ugyanis gyengítette volna az Ima és a Jelszó hatását: a szerzők nevének feltüntetése művé, alkotássá tette volna azokat, s folklorizációjuk így sokkal nehézkesebb lett volna. Az imát és a jelszót nem mondták, hanem szavalták volna ezután, s a honpolgárok nem érezhették volna sajátjuknak valaki műalkotását

Szeptember 18-án a mosoni Haller János arról számolt be, hogy iskolájukban máris kiírták az Imát és a Jelszót, és lelkendezett az ötletért, hogy a pedagógusok csakis ebben a szellemben nevelhetik a gyermekeket. „A levélhez írója azt a kérést csatolja" - olvashatjuk a cikkben alább -, „hogy tán intézkednék a Védő Ligák Szövetsége arról, hogy a pályázaton feltűnt jobb imák és jelmondatok is közöltessenek. Erre nézve jelenthetjük, hogy a szövetség ki fogja nyomtatni külön a pályamunkákat, és mindenki, aki hozzá fordul, kaphat ott annyi példányt belőle, amennyire szüksége lesz. A Védő Ligák Szövetségének a címe: Budapest, VIII., Esterházy utca 4."

Ez a kérés is feledésbe merült, illetve másképp lett teljesítve (ha egyáltalán teljesítve lett: a többi - állítólag kinyomtatott - pályaműből példányt nem ismerek), hiszen a „jobb imák és jelmondatok" közlése szintén a győztes (legjobb) imát és jelmondatot gyengítette volna: megosztották volna a figyelmet, s talán tetszésbeli dilemma elé is állították volna az olvasókat; az pedig korántsem lett volna szerencsés, ha némely olvasók (esetleg olvasók csoportjai) egy másik Imát vagy Jelszót éreztek volna kifejezőbbnek. A több alternatíva, a választás lehetősége megosztotta volna az egységesség erejét. (Később viszont közölték Ráttkay R. Kálmán Szőlőérés című, a Himnuszt idéző, bibliai és szüreti képeket vegyítő zsoltárát,42 valamint Csengey Gusztáv „él magyar, áll Buda még" sorra épülő Régi Jelszó című költeményét,43 azonban mindkét alkalommal csupán a Napihírek rovatban, ráadásul versként, tehát esztétikai élményt, s nem egységbe tömörítő „harci" éneket kínálva.) Ormos Mária a tömeglélektan első vizsgálójának, Gustave Le Bonnak 1895-ben megjelent, de már 1913-ban magyarul is olvasható A tömegek lélektana című könyvében a tömegeket befolyásoló propaganda módszereit ismertető részét így foglalja össze: „a tömeg szellemi képességét a benne megtalálható legalacsonyabb szint határozza meg, amiből egyenesen következik, hogy a tömegeknek csak nagyon egyszerű szavakkal, nagyon egyszerű tényeket, magyarázatokat szabad nyújtani", és „a világ magyarázata csak egytényezős lehet, és a tömegeknek csupán egyetlen ellenséget szabad megmutatni".44 Láthattuk, ugyanez történt a revíziós propaganda esetében is. (Elgondolkodtató

42 BH, 1920. szept. 30. 3.

43 BH, 1920. okt. 20. 3.

96