Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 7-8. szám - Szepesi Attila: Családregény; Remetedal; Párkák (versek)

Árnyuk a borzolt fűben tovanyúl, pár messzi szempár sziporkája gyúl.

Zölden ragyog - majd imbolyogva száll: macskabagoly vagy páros fénybogár?

Egér motoz, aztán a csöndbe vesz, halk pirregés: pöttöm lélek neszez.

Elnyúlok billent sombokor alatt, s míg hallgatom a tűnő szárnyakat,

elrejt az éj. Már lélek sem vagyok, de körém gyűlnek őzek, vadkanok.

Párkák

A hír-kuszadék meg a sors-takaró, mit fonnak a, szőnek a párkák, zöngítve a légben a tovasuhanó szúnyogok animula-szárnyát.

Zsivajognak, akác a vihánc lificek, hujjogva az alkonyi a lápon, s belesúgnak a kék csiga álmaiba nyeklő pálcika-lábon.

Kutya úr, maga kalmük-e vagy csicsimék? Vikk-vakk, csuda cifra a dolga: riogatni a bűt, a bát meg a bét vonítva a nagyfülü holdra.

Örvénylik a hukk meg a zöld rivalom, kín, fütty, szatirok kacagása.

Leikecske szörfóz afelleg alatt: sorsa a senki súgása.

Nézi, ahogy lile, pörge pirók kavarog kusza szárnyon a légben, surlódik ahol múlt s kerge jövő: pokol és digitális éden.