Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6. szám - Monostori Imre: „Az ember célja mégiscsak az üdvözülés” (Németh László: Napló)

ség, csupa vibrálás továbbra is. A derű reményének egyetlen forrása marad: az írói életmű. Maga az írás. Ami volt és ami még lehet. Életben tartó szellemi-lelki igények és szükségek: a munka (az írás) mint öncél - és a lehetséges üdvözülés. A kettőt tudatosan össze is kapcsolja. Megállapítja, hogy „nem előre, képzelt hallgatók felé" ír, „hanem fölfele, az elképzelhetetlen istennek". Miként Bach, zenéjének komponálásakor.

Mindehhez regulákat szab magára, karthauzi életmódot tervezget. A „remete" életmód és gondolkodás a rend és a szépen megtervezett, lehetőleg szigorúan betartott napi terv vonzásával kecsegtet. Életsegítő szentenciák sorát fogalmazza meg - hol filozófusi mélységekben, hol meg hétköznapi módon teljesíthető egyszerűséggel. Alapvető erkölcsi kategóriák és praktikus társasági panelek váltakoznak e „szerzetesi regulák" megfogalmazásaiban. A rend, a tisztaság, az önellátás, a közösségi tevékenység, az autonóm munka, jóakarat az emberek iránt - s készenlét a halálra; ezek tán a leggyakoribbak. (S egy igazán Németh László-i pillanat: „Ez is büszkeség - olyan selyemhernyónak lenni, amelyik minél több selymet teremt, s minél kevesebb levelet eszik.")

A „Műbe költözés" biztonsága

A munka „mint öncél, élet és szellem dacos maga-bizonyítása, a testünkben dolgozó pusztulás s a világ értelmetlen süketségével szemben". Leginkább éppen ezek a naplók, vallomások jelentik a „szellősebb, fényesebb emeletet" mindennapi lelki és szellemi küzdelmeiben. Ezek az írások erkölcsi meditációk, mérlegkészítések - a szép távozás reményében. Legnagyobb bűnének azt tartja, hogy életre szóló harcát az anyagi jólét ellen - bár sokat küzdött - véglegesen elvesztette. („Ilyen nyomorult, pusztuló népnek írója csak szegénységben élhet.") Hétköznapi mércével mérve elégedett lehetne. De nem az, mivel az érzékenyen működő erkölcsi ösztönök belső tüskéi szúrják. Gyakran elválik most már egymástól a mű és az ember. Aztán újra eggyé válnak, sőt a mű értéke, súlya lesz a domináns érzés. Az önmagával való belső birkózás állása szinte percről percre, naplóbejegyzésről naplóbejegyzésre változik. Mint alkotó embernek végleg búcsút kell mondania a nagy szellemi alkotásoknak. Ez lehet a legfájdalmasabb konzekvencia. De akár elégedett is lehetne addigi életművével.

Alkati szerénység ütközik benne a megismétlődő indulatokkal. De ezt a jelenséget is szépen igyekszik megfejteni. „A lobbanékonyság egy területen maradt meg, ahol írói pályám sérelmei foghattak tüzet... Ezek a sérelmek azonban, ha jól meggondoljuk, nem az ember - inkább a szerep sérelmei; tán azt is mondhatnám: ha látszólag engem ért is a sértés, a magyarság dühe folyt belőlem."

A hatvanas évek végére a legnehezebb feladatot rója ki magának: „a hanyatlást a nap mint nap velem élők előtt elmaszkírozni. [...] Ha még a régi tréfálkozást is meg-megpróbálom, ebben az optimista családban teljes a nyugalom." Mi történik? Az történik, hogy az alattomos betegség, a lassan ölő hipertónia folyamatosan pusztítja az agyat, hatalmas a lelki teher, nagy a belső feszültség. Szembenézni azzal, hogy az utolsó - már nem is a nagy életművet érintő - szellemi-lelki menedékcselekvés, az írás is megszűnik a számára. Pedig még innen van az 1969 júniusában bekövetkező testi és lelki sokkon (ami után egy levelében ekként vet számot helyzetével: „Pályám nyilván befejeződött"). De mily jellemző a „kísérletező ember"-re, hogy ezt a lassú szellemi bénulást is mintegy kívülről akarja szemlélni: a megfigyelő lehetőségét fordítva szembe a pusztulással. Készül eme nagy feladatra. „A kérdések ezek: mik a szellemi hanyatlás legszembetűnőbb tünetei? Mi az értelmük ezeknek az elme háztartásában? Bizonyos torzítással lehet-e késleltetni kifejlődésüket? [...] Egyelőre ezekre kell példákat gyűjtenem: a szórakozottság, névfelidézés akadálya, téves tények gyártása, képtelenség a tanulásra, felületesebben tudott adatok, tények leszakadása, a stílus lazaságai." Majd később: „a kísérletező ember még ebből is vizsgálatot csinálhat: milyen sorrendben hullanak szét egy tehetség összetevői. Minthogy az elemzőkészség a magát tán legmakacsabbul tartó képességem, tán még képes is lehetek rá megírni: hogy esik széjjel egy szellem, egy tehetség?" Kérdés továbbá, hogy „meddig lehet a felbomlást eltakarni". Ellenszer csak egy van: az „agytoma", az „agydiéta".

108