Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6. szám - Monostori Imre: „Az ember célja mégiscsak az üdvözülés” (Németh László: Napló)

rajtuk (úgyszólván minden történelmi alperiódusban) az idők szelleme, a történelem s az éntörténet minden fontos mozzanata. (Még ha nincs is megörökítve mindegyik, hiszen lehetetlen valamennyi - egyébként saját életében jelentős - esemény megragadása és az azokra történő reagálás.)

Van még egy fontos megjegyzése a naplóihoz előszót író Németh Lászlónak. Azt mondja, hogy ezen írásainak a célja „nem a sötétség s a fájdalom feltárása, hanem a derű vagy legalább a nyugalom megszerzése volt". Bizonyos értelemben tehát önterápia. Eggyel több ok arra, hogy a Naplót vallomásként lássuk, olvassuk.

Az önelemző előszó helytálló és pontos, azaz tényszerűen, filológiailag igazolható. Ezek az írások csomópontszerűen jelennek meg az életmű különböző korszakaiban, szakaszaiban, egy-egy reá törő nehéz, már-már megoldhatatlannak érzett élethelyzetben. Ha ilyenkor nem dráma (színdarab) keletkezik, bukik ki az alkotóműhelyből, akkor - rendszerint - egy-egy írói vallomás, „napló", feljegyzés. Ha leszámítjuk a már említett műhelytanulmányokat, azt is látjuk, hogy ezek az írások mennyiségüket tekintve - különösen a teljes életművön belül - még meglepőnek nevezhetően is csak igen vékony szeletet képviselnek. Érzelmi súlyukat tekintve azonban a legmarkánsabb, legtömörebb megnyilatkozások. Talán éppen ebben ragadható meg ennek a szép kötetnek a lényege, egyszersmind a jelentősége.

„Nem bírom ki napló nélkül. Ki-kiforr belőlem egy-egy szóban a szenvedés"

Csomópontokat keresve ebben a rendkívül gazdag és színes szellemi és érzelmi életfolyamban, először a negyvenes évek elejénél kell elidőznünk. Fontos tudni, hogy Németh László többször is hosszasan írt önéletrajzot, visszaemlékezéseket, önpályaképet - ezek 800 könyvoldalon mind megjelentek a 2002-ben kiadott Magam helyett két kötetében -, azaz a mostani vallomáskötet az innen lepattanó szikrákat (parazsakat) tárja elénk. A maguk fényességében és perzselő szenvedélyességükkel. Nem mintha a harmincas évek nem teremtettek volna nehezen elviselhető feszültségvonulatot Németh László életében. (Ha föllapozzuk Lakatos István életműkronológiáját, erről percek alatt meggyőződhetünk.) De a negyvenes évek eleje még ennél is nyomasztóbb Németh életében: a szerep és mű együttes visszahatása miatt (Kisebbségben, Szárszói beszéd) először kell szembesülnie igazán a több irányú elszigeteltséggel, a „kirekesztettséggel". Mindezen szenvedéseket tetézi Kata kislánya és az őszintén szeretett Móricz Zsigmond halála, valamint a debreceni professzorrá levés kudarca. A háborús állapotokról nem is szólva. A harmincas évek keserveit azonban még úgy-ahogy fölszívta az önmagába vetett töretlen hit ereje és a cselekvés lendülete: az összességében sikeres (és nagy jelentőségű) Tanú-korszak abszorpciós önvédő mechanizmusa. Időben ez után azonban meggyengül, megroppan ez a mechanizmus. (Jellemző mozzanat, hogy 1938 márciusában bár „nagyon megviselte" a Villámfénynél című színdarabjának a Nemzeti Kamara-beli bukása, viszonylag könnyen napirendre tudott térni a történtek felett.)

Jelentős tónuskülönbség is van a negyvenes évek előtti, majd az utáni vallomásokban, önéletírás-részletekben. A negyvenes évek elején a beszorított, a sokszor tehetetlen ember haragos, indulatos lázadásait konstatálhatjuk. Ennek minden velejárójával, hordalékával együtt. Nemegyszer teátrális, sőt szenvelgő. Miként a tehetetlen emberek általában. Pontosan fogalmaz: valóban „kiforr" belőle a szenvedés. „Lassan minden út bezárul előttem." [...] „Ha még háromnégy évet élhetnék [...]", „bennem alakult ki a helyes magyar közérzet, a félszázadra - az egész elnyomásra - szóló program". „Szinte kíváncsian várom a légitámadásokat, tudom-e majd ágyúdörgés közben is kívánni, ami ma szinte paradicsomi megoldásnak tűnik fel: az egész családommal a romok alatt maradni." „Én négy éve tudom, hogy akármi lesz a háború vége, pusztulnom kell." „A szenvedéseim: ez volt a fő művem." 1942-re is jut egy színházi bukás: a Cseresnyésé. De mennyivel fölfokozottabb ez a reagálás, mint pár évvel korábban a Villámfénynél esetében. Most hosszasan „naplózik", minden keserűségét leírja, hogy aztán megállapítsa: „hogy gyűlölnek". S még előbb: „Lassan minden út bezárul előttem".

Mindezek a robbanássorozatok nem teszik azonban semmivé a megnyugvás, a derű keresésének az ösztönét. Ezt mindenkor az életmű egy-egy szeletébe (majd később egészébe) kapasz105