Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6. szám - Pécsi Györgyi: Rekviem Bácskáért (Gion Nándor tetralógiájáról)
látomásokba menekülni, nem lehet elmenekülni a világ elől, de elfogadni sem lehet a világot. Eletelve - „el kell menni onnan, ahol a ronda dolgok történnek, ki kell lépni a képből, ahol a Megváltót korbácsolják" - pragmatikussá módosul: megpróbál nem figyelni a világ szörnyűségeire, s megpróbálja mesékbe, citerázó vasárnapokba rejtve, menekítve tovább adni az ember létbe vetett hitét és reményét. A keresztény európai értékrend csonkultabb öröksége, mindössze törmeléke folytatódik a regényvilágban: a megváltás (az élet teljessége) eszméje helyett a sokszor latorságra kényszerült, esendő ember túlélési létparancsa. * A tetralógia - a posztmodem regénytapasztalatok birtokában - inkább hagyományos regényfolyamnak tekinthető. Nem az öszetett időszemlélet, bonyolult szerkesztés, a narrátort pozíciók rafinált alkalmazása teszi vonzóan izgalmassá Gion Nándor regényeit, hanem az író hatalmas mesélőkedve, páratlan alakteremtő képessége és egészen sajátos nyelve, stílusa. A regényfolyamot, az elmúlt század szenttamási történetét a főalak, az író nagyapjáról mintázott Rojtos Gallai István életmenete fűzi egybe, az ő sorsához kapcsolva ismerjük meg a számos fő-, mellék- és epizódszereplő sorsát, az ő hasonlíthatatlanul egyéni, s mégis bizonyos mértékig tipikusnak tekinthető életükön keresztül pedig a huszadik századi többnemzetiségű Bácska társadalmi, etnikai és emberi viszonyait. Az eseményeket az élet rendjéhez, kissé monoton menetéhez igazodva többnyire egyes szám első személyben Rojtos Gallai István, ritkábban a személytelen narrátor meséli el. Nem a cselekmény fordulatossága, drámaisága viszi előbbre a regényt (a krimiszerű Aranyat talált kivételével), hanem az epikus áradással folydogáló - olykor hirtelen megáradó - idő, illetve az eseménysor rengeteg, anekdotikusságra hajazó történettel dúsított sajátos lírai áramvonala (a Krebs család felemelkedése, Török Adám számos galádsága, a Török család szertartásos lumpensége, Szentigaz látnoksága, Vay földbirtokos kártyamániája, Rojtos Gallai gáláns udvarlásai stb.). Gion Nándor regénypoétikáját fenntartásokkal ugyan, de elemzői a García Márquez-i mágikus realizmussal, kedélyes anekdotikusságát a Mikszáthéval, regényei hangulatát, melankóliáját a Csehovéval rokonítják. Kiemelik, hogy regényeinek teremtett világa a valóságra épül, de lassacskán különös módon fölé emelkedik a valóságnak, sőt minél nyersebb a világ, annál inkább fölé emelkedik, miközben változatlanul nem szakad el a realitásoktól, az életszerűségtől. Módszerét maga az író „dúsított realizmusnak" nevezte; zárókötetében Rojtos Gallai ezt így foglalja össze: „Tőlem mindig a valóságot hallja... Tudja, a magyar népdalokban előfordulnak néha túlzások, de azok is a valóságból nőttek ki" - magyarázza Fehér elvtársnak, akinek nem tetszik, hogy ezt „időnként dúsítva és kiegészítve kitalált dolgokkal, szépekkel és csúnyákkal" teszi. Regényeiben az író megerősíti a mesélés jogát - mégpedig az élőbeszédre emlékeztető mesélés jogát. Gion hosszabb leírásaiban is ragaszkodik az élőbeszédhez közel álló, világos, könnyen érthető, követhető megfogalmazáshoz, stílusa azonban korántsem egyszerű, csak - mint a vérbeli mesélők esetében - egyszerűnek, könnyűnek tetszik. Az író prózáját különleges, világteremtő stílusa teszi kivételesen erőteljessé - a Gion-regényekben folyton úgy beszélnek, mintha szüntelenül vasárnap délelőtt lenne, mintha állandóan ünnepi nagymisére készülődnének: életszerűen, de ceremoniálisan. Még az Ez a nap a miénk című, a délvidéki hideg napokat idéző regény borzongatóan tragikus mozzanatait is ez az emelkedettség és szertartásosság jellemzi - az olvasó okkal gyanakszik „előforduló túlzásra", hogy akkor és ott nem beszélhetett úgy Rojtos Gallai, de Török Adám sem. A regény kapcsán Domokos Mátyás véres realizmusról beszél, Márkus Béla viszont fölrója a történet megszépítését, mintha Gion számára fontosabb volna a saját stílus, mint a történelmi egzaktság. 61
