Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 6. szám - Pécsi Györgyi: Rekviem Bácskáért (Gion Nándor tetralógiájáról)
ben elkezdték földolgozni a II. világháborút követő kisebbségi életsorsot. Gion azonban jugoszláviai magyar íróként megállt a századfelező korszakváltás előtt, jóllehet tőle várták, hogy megírja a szocialista kor vajdasági regényét. „Te már vagy annyira rafinált, hogy meg tudod úgy írni, hogy meg is jelenhessen, meg benne is legyen az életünk" - emlékezett utóbb egy beszélgetésben. De nem vállalta, hogy a szocializmusban virágzó tolvajnyelvet használja akkor, amikor olyan könyörtelenségekről kellett volna írnia, mint a szerbeknek a magyarokkal szemben elkövetett népirtásáról. Valamelyest egyértelműbb beszédmódot pedig a magyarországinál egyébként jóval nyitottabb Jugoszláviában sem alkalmazhatott volna, hiszen a szerb bűnök puszta említésére is hisztérikus reakciókat váltott ki (és vált azóta is) odaát. Gion cenzúrális, erkölcsi, lélektani és egzisztenciális okok miatt sem tudta folytatni a regényfolyamot otthon, a lélektani gátlás csak szülőföldjét elhagyva, itthon szakadhatott föl benne. Szerencsére a cenzúra megszűnésének politikai lehetőségével csak a kívánatos mértékig élt az író, és két utóbbi regényében is azt a homogén művészi nyelvet folytatta, melyet első köteteiben megteremtett. Tegyük hozzá, az Ez a nap a miénk a rendszerváltozás előtti Magyarországon sem jelenhetett volna meg (a hatvanas évek végén enélkül is nemkívánatos személynek tekintették Budapesten Giont). A torz nemzettudatú magyarországi szocialista éra csak nagy óvatossággal fogadta el az 1941-es délvidéki magyar bevonulásnak a helyi szerb lakossággal szemben zajló megtorlását is, azonban a szerbek példátlan kegyetlenséggel végrehajtott elrettentő bosszúhadjáratáról már szó sem eshetett. Annak ellenére nem, hogy a Rákosi-korban, amint erről a tetralógia záródarabja is tudósít, az ellenségeskedésig megromlott a viszony a két „testvéri szocialista" ország között. A határon túli magyarság létéről, sérelmeiről majd csak a kései Kádár-kor vesz - igen erőteljes társadalmi nyomásra - tudomást. Emlékezetes, Cseres Tibor gyötrelmes és emelkedett múltbevallását, a Hideg napokat nem követték szerb szembenézések, múltbevallások, ellenkezőleg, az odaáti szerb olvasatok szerint Cseres könyve éppen a magyar bűnöket és a magyarok bűnösségét igazolta és erősítette csak -, Cseres majd a rendszer- változás után jelentetheti meg Vérbosszú Bácskában (1991) című megrázó dokumentumregényét, és csak a rendszerváltozások után készülhetnek el a vajdasági magyarság által jegyzett dokumentumkötetek, szociográfiák is (például a Matuska Mártoné). * A tetralógia a bácskai kisember eposzi nagyregénye, azé a kisemberé, aki történetesen egy vegyes lakosságú faluba született bele, egy olyan faluba, amely szándéka és érdeke ellenére került a 20. században a hatalmi ütközőzóna tengelyébe, a soknemzetiségű falu pedig - a lélektanilag amúgy is nehezen viselhető impériumváltásokat - nemzetiségként még külön is megszenvedte. Az Ez a nap a miénk című regény után úgy tűnt, a regényfolyam trilógiaként fejeződik be, a történet nem folytatható. Nemcsak azért, mert meghalt az egyik főhős, Török Ádám, hanem mert a hideg napok után egészen más fókuszú, értékrendű, az idillre, nyugalomra, kiszámítható életre vágyó bácskai ember számára tökéletes életidegen világ vette kezdetét. Ezt a törést a zárókötetnek nem sikerült maradéktalanul áthidalnia, az Aranyat talált - noha stílusa, valamint a korábbi és korábbi regényekére emlékeztető hősei folytonosságot teremtenek - elüt az előző könyvek líraiságától; utóbbi egy torzult és csonkult világban játszódó sajátos kémtörténet (a helyszín is kitágul, egészen Budapestig, illetve Belgrádig), enerváltabb a ritmus, egyszerűsítettebb a vüágábrázolás. Noha időben előrehaladva az egyes könyvek egyre inkább érintik a neuralgikus nemzetiségi viszonyokat, a nagykompozíció mégsem a bácskai magyarság nemzetiségi regénye, hanem - helyzetéből is adódóan - a soknemzetiségű, magyarok, németek, zsidók és cigányok lakta multikulturális talajú régióé. A multikulturális jelzőt azonban némiképp idézőjelbe kell tennünk: inkább békés - majd egyre békétlenebb - és igen laza egymás mellett 56
