Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 6. szám - Fekete J. József: Egy gépiratban maradt Szentkuthy-kritika elé

a rész a ráció, a lányosság, a költészet, a víg gyónás legszebb lapja; Wilde Oszkár kötött házasságot Shakespeare Arieljével? (A szerző egyébként fizikailag is Sh. Arielje)

vőlegénye; igenis nem is; én (szerző) értelem és józan, én szeretem, én nem szeretem - szóval a modern standard egyenruhás alapállás - dezillúziók és nem különösebben igeneit vonzalom - a Rómeó és Júlia kép vakrámájában totálisan zsákszínű hátára és visz- szájára fordult

6. oldal

a vendéglő vagy eszpresszó („valahol leültünk" az egész mai nihilista, értelmetlen, egzisztencialista világ képe - a „körmönfont unalom" a legragyogóbb kifejezés. Az emberiség; unatkozó és agresszív állatok, totálisan céltalan menazsériája. Hogy lesz ebből irodalmi mű? Nem a Camus-féle öngyilkosság a logikus? - ha már se értelmünk, se érzelmi világunk nincsen, se hitünk senkiben?

Az eszpresszó „valahol"-ból megint mi látszik, mi marad? Az ablaküvegen át mikrofotók a világról, plusz makro-szürrealista fantáziák. Mindez a legmagasabb értelmi, idegi, érzelmi szinten; de hogy lehet ezt folytatni? Tipikus mai szabályzati szöveg; „egészen el kell felejteni mindent" (A) - és (B) „hogy feltámasszuk saját magunkat". Ugyan miért feltámadni, ha csak az elfelejtett céltalan vegetatív randasággal találkozunk újra össze?

7. oldal

Homokbuckák, autók, reálisak, jók, színesek, hiába, hideg, érzékeny megfigyelők vagyunk, kissé egzaltáltak, folyton precízek - meddig? meddig bírjuk? Pláne ha a szerző „ite missa est"-je az, hogy: „mi közöm hozzá"

8. oldal

az eső és a levelek...

megint az önvád, az öngúny, önpocskondiázás a. / ősrégi, romantikus (Heine) hagyomány, elszégyellni az érzelmet és olcsó vitriollal leönteni (Romantische Ironie)

b. / minden kamasz a szenvedélyét leköpi; biológiai sablon

c. / az ún. modem irodalom nem jutott tovább sem az a./ pont 200 éves romantikus iróniájától - sem a b./ pont generál-kamasz öniróniájától - egyszerűen gyáva a pubi vagy pubina, vállalni szerelmét, szenvedélyét, líráját - ugyanakkor intellektuálisnak képzeli magát, ha röhög, őszinte, ösztönös szerelmén és éppen lírailag vagy egyébként rendelkezésére álló egyebén

a szerző pontosan kimeríti a fenti a./, b./ és c./ pontot, ragyogó stílusban, az írói, illetőleg íróiatlan amatőrségtől abszolút távol - de meg kell állapítani, hogy noha tökéletes írói apparátussal - félelmetesen /I/ közeledik az önvád esetleges rutinjához és /II/ épp ezért figyeljen arra, hogy amit gondol és érez, egy irónia-gépezet szerint ne köpje le a kimondás, sőt az elgondolás, vagy megérzés pillanatában.

Ebbe a kategóriába tartozik, hogy a megkívánt, megkedvelt fekete szalagos kalapot azonnal meg is utálja - lehet, sőt biztos, hogy ez szubjektívan és lélektanilag igaz -, de irodalmilag az igazság ne, ne legyen rutin („imádom, utálom") stb. nouveau roman, vagy SZTK

49