Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT DSIDA JENŐ - Vincze Ferenc: Ideológia és rekanonizáció (– az 1956–57-es Dsida-vita diskurzusa és retorikája –)
is elfogadhatónak lehetett tartani, s következetesen végigvitte tanulmányában az elején kitűzött irányelvet.66 Mint Földes cikkének ismertetése elején már említettük, a szerző a többi hozzászólóval összehasonlítva másként közelített a témához. Míg a vitázók elsősorban a politika felől közelítettek, addig Földes az irodalom felől kezdte meg elemzését. A politikát és a marxista ideológiát természetesen nem tudta, és nem is zárhatta ki elemzéséből, de még így is jelentős mértékben sikerült lehántania Dsidáról mindazokat a vádakat, melyeket a vita során ráaggattak. Földes talán legnagyobb érdeme abban mutatkozik meg, hogy kimondta: amiért valami nem illeszkedik teljes mértékben az ideológiához, az attól még elfogadható, értékelhető. Megszólalásával és kiemelt szerepével egyúttal mindezt a diskurzus tágításának kísérleteként is lehet értelmezni, hiszen egy addig tabunak számító költőről és annak költészetéről szólt a vita, s legvégül, véleményem szerint, sikerült Dsidát visszahozni a teljes elfelejtettség homályából. És azzal, hogy kijelentette, más esztétikai mércék és értékek is léteznek, melyek mondanivalója és értékítélete megfontolandó, egyfelől relativizálta saját diskurzusát, s végeredményben nem tagadta meg más diskurzusok létjogosultságát. A vita tanulságai A Dsida Jenő költészete körül kialakult vita - ahogyan ezt a bemutatott szövegek is bizonyítják - nem csupán magáról a költőről és lírai munkásságáról szólt. Minthogy az adott korszak társadalmára, és egyúttal kultúrájára erőteljesen rányomta bélyegét a marxista politika67, a vita kapcsán jól nyomon lehet követni egy ideológiailag meghatározott, felülről irányított irodalmi diskurzus alakulását is. Az itt megszólaló értelmező közösség, mely alatt nem csupán az Utunk szerkesztőségét értem, tisztában volt azzal, hogy írásainak milyen hatásuk lehet, tehát világosan látták, hogy ezekkel az írásokkal nemcsak Dsidáról mondanak véleményt, hanem egyúttal magát a diskurzust is formálják, alakítják. Ahogy Foucault is írta a kommentár kapcsán: „Egyrészt lehetővé teszi új diskurzusok építését, mégpedig korlátlanul: nyitott beszédlehetőséget biztosít a primer szöveg tekintélye, állandósága, az, hogy mindig aktualizálható, sokféle vagy rejtett értelme, az egész neki tulajdonított hallgatag gazdaság. Másrészt a kommentárnak nincs más szerepe - bármilyen technikát alkalmaz is -, csak az, hogy végre elmondja, ami a mélyben már csöndesen 66 „Dsida eminens tanuló volt. Amikor révedező hangulatait villantja elő, csak olyan eminens tanuló, aki hátratett kezekkel, illedelmesen ül az első padban, ám amikor túllendül tétlensége szűk körén, tovább alkotja, amit megtanult. Alkotásai között vannak különleges jelentőségűek is. Kimondhatatlan kár, hogy az irodalom történetében helyet igénylő művészetének nincs semmilyen sajátos erdélyi jellege. Hacsak nem az a tragikus provincializmus, hogy a magyar impresszionista költészet kultúrájának csúcsáig érkező formaművész eszmeileg elmarad kortársai többsége mögött. Ezért csupán jelentős költő. Művészi képességei nagy költővé avathatták volna. Ám Petőfi hagyományain nevelkedett költészetben nem lehet nagyság nagy eszmék nélkül." Uo. 67 Vö. „Az irodalompolitikai helyzet nagyjából hasonló volt Erdélyben is, ahol a hatalomváltás után olyan baloldali elkötelezettségű irodalmárréteg jutott hatalmi pozícióba, amelyik elutasított minden »nem osztály jellegű« irodalmat. Gaál Gábor rendíthetetlenül hirdette hatalmi helyzetéből a »tiszta osztályvonal« irodalmát, amelyet Nagy István termelési regényei erősítettek. Az egykori helikoni vonal megszűnt, és majd csak a hatvanas évek derekára/végére, egy viszonylagos rövid enyhülést követően értékelik újra a tabunak számító írókat, mint Dsida, Áprily vagy Karácsony Benő." Boka László: A divattól a kultuszig, in Kánon és kanonizáció, szerk. Dobos István, Szegedy-Maszák Mihály, Debrecen, Csokonai Kiadó, 2003, 38-39. 90
