Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 5. szám - 100 ÉVE SZÜLETETT DSIDA JENŐ - Vincze Ferenc: Ideológia és rekanonizáció (– az 1956–57-es Dsida-vita diskurzusa és retorikája –)
azon részére hivatkozik (és egészíti ki), mely Dsida empátiakészségéről szól: „Ezzel a formaművészettel nagy és őszinte emberi (s nemegyszer félreérthetetlenül forradalmi) érzéseket és gondolatokat fejezett ki Dsida Jenő, semmivel sem öncélúbban, mint nagy lelki rokon kortársai: Kosztolányi, Babits, Tóth Árpád. A »belülről látók fényességével« megáldott költészet a Dsida Jenőé. Izig-vérig művész volt. Nem forradalmár művész, de lényegében és fő vonásaiban mindig haladó, minden emberi érzés iránt fogékony, mélyenérző költő, aki »a könnyű, halk beszédet« szerette."15 A szerző egyfelől itt kiemeli azt az empátiát, mely a költő verseiben a szegénység és az elesettek irányában megnyilvánult, másfelől pedig - szintén az öncélúság ellentételezéseként - olyan költőkhöz hasonlítja, akiknek a kánonban elfoglalt helyét még a regnáló, ideológiával átitatott irodalompolitikai diskurzus sem kérdőjelezte meg. Harmadrészt érdemes figyelmet szentelni a pár mondaton belül kétszer is leírt „forradalom" szónak. A kommunista retorika visszatérően hangoztatott szava nem véletlenül kerül kétszer is Panek mondataiba. Igaz ugyan, hogy másodszor kijelenti, Dsida nem feltétlenül forradalmár művész, azonban „haladó" szellemisége megkérdőjelezhetetlen.16 Panek Zoltán cikkében kritikával illeti a fennálló diskurzust, hiszen az nem kívánt foglalkozni Dsida költészetével. Ezzel egy időben viszont azt is megkísérelte, hogy a költő életművét beillessze a korabeli kánonba, s eközben e kánon mércéit és kívánalmait folyamatosan szem előtt tartotta. Az életmű azon részére utal szövegében, mely megfeleltethető a korszak igényeinek, tehát a kellőképpen haladó és forradalmi szellemiségű költeményekre. A cikkíró, úgy tűnik, tisztában volt a korlátjaival: a diskurzus egész irányultságát és átpolitizáltságát nem szüntethette meg, azonban érezte, lehetőség adódhat arra, hogy kényszerű megfeleltetések révén olyasmiről szólaljon meg, ami eddig tabunak számított; ezzel egyszerre tágította a diskurzust, másfelől pedig ezen keresztül a kánon feltörését is megkísérelte. Hogy valójában mennyire sikerült ez, s hogy mindez milyen ellenérzéseket váltott ki a kortársakból és a diskurzust irányítani kívánó irodalomkritikusokból, azt a vita kibontakozása, a Panek-cikkre született reakciók fogják szemléltetni. A fentebb bemutatott írás kapcsán arról sem szabad megfeledkezni, hogy az Utunk szerkesztősége a cikket megjelentette, tehát ha nem is teljes mértékben, de részben egyetérthettek Panek gondolataival. Mindezt azért tartom fontosnak, mert az első akadályt a Panek-cikk akkor küzdötte le, mikor a szerkesztőség szabad utat biztosított a publikálás számára. A diskurzust ellenőrző csoport végeredményben engedélyezte egy olyan írásnak a megjelenését, mely éppen az általuk kialakított és fenntartott diskurzust „kritizálta". Az ideológia fogságában Panek cikke az első heves reakciót Szilágyi Andrásban váltotta ki, aki nem sokkal az írás megjelenése után válaszcikket közölt az Utunkban.17 Szilágyi írása tételesen éppen azokat az állításokat kívánta cáfolni, melyeket Panek kiemelt Dsida javára, s melyekkel éppen az ideologikus diskurzus számára kívánta megfelelővé tenni a költő életművének egy részét. A válaszcikk szerzője gúnyosan sorolta fel mindazokat az állításokat, melyekben Panek 15 Uo. 16 A „haladó" szó megjelenése is könnyen magyarázható, gondoljunk csak a már említett „Haladó hagyományaink" rovatra az Utunkban, mely az értékelhető tradíció számontartását és felelevenítését tűzte céljául. 17 Szilágyi András: Tévedtünk volna?, in Utunk, 1956/40., 4. 79
