Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Bakonyi Veronika: A vad meztelen (ahogy a felnőtt olvasó elképzelte?) (Podmaniczky Szilárd: Ahogy a Kisnyúl elképzelte című mesekönyvéről)
rája olyan fabulákra irányulhat, ahol az antropologizáló képzelet mégis mindent nyulasít. Ha minden megmérhető az emberi hasonlóságban, akkor a Kisherceg által megszelídített róka egész egyszerűen piros nyúlnak tekinthető. A Podmaniczky-könyv nyitó meséje, a Róka, az eltorzult nyúl azonban már felállítja a csapdát: nem biztos, hogy képesek vagyunk tudatosítani, ki figyel kit, ki alakít át kit. És ez csak és kizárólag ránk, többiekre igaz. A gyerek, a kisherceg tudja, hogy kit leshet. Talán nem önkényes ide idézni Podmaniczky Vadlesünk című írásából: „Pedig lesni elég intim, főleg, ha hozzávesszük, hogy a vad meztelen van, én meg gubbasztok a kis vadlesen ruhában, egy pisszenés nélkül." A Kisnyúl-mesék hátterében érzékelhető Podmaniczky Két kézzel búcsúzik a leopárd vagy még inkább az Időntúli hétméteres három írása közül a köztes darab, a Vénusz a rózsadombon gondolatisága és narratív elve. Ez utóbbi regényben is már különös kérdésfelvetésként jelenik meg egy kislány fejlődésregénye és a muzeális libidinális utópia lehetőségei - a női szerep és az utópikus forma kitöltésének párhuzamos előrehaladásában. Az utópiába helyezett utazó, a gyermek elbeszélő azonban az észelvűség, a ráció utópiája helyett nem a transzcendenciát írja felül, amely felé az utazó haladhatott volna. Az isteni fény felé haladás utópisztikus mozzanata vagy a világ megismerhetősége helyett a gyermek utazó az egyed- és egyénfejlődés civilizációs túlírtsága és formai üressége felé halad. A csoda szinonimája marad a ráció a Vénusz a rózsadombon regényében. A libidinális utópiában mindig egy bizonyos távolság választ el minket a vágyott tárgyaktól, melyekkel pedig szemtől szembe állunk; a szemlélődés megszokott ciklusa a vággyal kezdődik, míg létre nem jön a találkozás, majd az érintés, kicserélődés. Azonban a szemlélődés a fennálló kívülállás miatt szükségszerűen mindig az énhez való visszatérésben ér véget. Az újonnan megjelent Podmaniczky-mesék esetében a Kisnyúl. fejlődésében, fabula-járásában a felnőtt olvasó körülbelül a struccal való találkozáskor unja el végleg a (fel)olvasást, hiszen bár a hallgatóság, a gyermek megfigyelő számára az, ami nem idegen, az izgalmasan ismétlődik, addig a felnőtt „már úgyis tudja," miért dugja a strucc a fejét a homokba. Podmanicky mesekönyve azonban igazi biliárd-könyvként működtetendő ezen olvasat szerint. Azaz: mivel minden nyúl, legfeljebb kicsit eltorzítva, ezért az öniróniát kiemelve előadást igényel, például az Őstulok-mese felolvasása, le kell emelnünk (vagy beszereznünk végre) a híresebb állathatározókat, lexikonokat, térképeket, mert szembesülnünk kell azzal, hogy tényleg mire is képes a kombinatorika valósága. S csak így, a gyerekkel való együtt olvasásban követjük igazán nyomon a Kisnyúl kalandjait. A Kisnyúl azonban egy állatfajtával tényleg nem találkozik: más nyulakkal. Miután elbúcsúzik szüleitől, a kevély Kisnyúl számára csak az idegen izgalma létezik, mégis (a platonikus ideák izgalmára itt csak felnőtt zárójelek között utalva) az Ősnyúl álmán kívül álmaiban megjelenik a tudásvágyat módosító kép: a Nyúlkislány képe. Az okosodó fej (a becketti kalap alól) és a hiúság paraboláján belül az együtt haladásban változik át egy máshogy érzékelhetőségbe, a természetről gyűjtött ismereteken túl, a másfajta megfigyelésre is indító: szerelem. Persze ehhez előtte meg kell járnunk a sivatagot. A hiúság paraboláját már a Vénusz a rózsadombon utópisztikus világának első jelenete is különlegesen fordította át. A kislány találkozik egy férfival, aki sajttal eteti a halakat. A bibliai alakok attribútumait magán viselő férfi (fehér szakáll, parabolisztikus történetmondás, a halak etetése) egyszerre helyezi az utópikus teret a transzcendencia idejébe, ugyanakkor Aesopus a róka és a holló hiúságparaboláját is megidézi az epizód. Ezzel a „beetetés", a férfi piros szirmokból sodort cigarettája s igéző tekintete az istenalakot férfiként vizionálja a kislány számára. Természetesen (?) Podmaniczky Kisnyula idealizáltabb formában, csupán álomképre homályosítva képzeleg egy sosem látott kép, egy fajtárs, egy olyan, mint én nyúllányról, azonban ez az egyetlen eszköz, mely egyensúlyba hozza ismét a mesevilágot. A mesék újra feltöltődnek, valóban továbbhaladásra (olvasásra) motiválnak. Ébredéskor a nap már érzékelhetően melegíti a Kisnyúl hátát, míg egy bizonyos pontig csak monoton mesestruktúrákon átküzdve magunkat ismerkedtünk. A Kisnyúl hazavágyása (s a felnőtt reflexiói) is csupán így jelenhet(nek) meg. S a vadnak ezt a meztelenséget vállalni kell. Az esszencia azután mégsem csupán a megfigyelhető és megtanítandó logika vagy a lehetőségek finalitása (ld. a Kisnyúl az első tengeri nyúl szeretne lenni). A Kisnyúl és a többiek tehát rosszul képzelték („Sajnos azt kell mondanom, tévedsz, barátocskám. Túl könnyen elhitted a szemednek, amit láttál" - Közlekedő sünmama.) Persze helye leginkább az ironikus alakzatoknak lehet a mesében is: „ - Szamárságokat beszélsz, Teknős! Senkiből nem lesz semmi - kontrázott a Kisnyúl -, olyan csak a mesében van, hogy az ember megeszi az állatokat" - hangzik el a Levesteknőssel való vitában. Vagy mikor a Barátfóka közli, hogy az embernek köszönhetően (az ok megnevezése nélkül, itt jövünk mi a magyarázatunkkal, többiek) már csak ötszázan vannak a tízezerből: „Az ember - csodálkozott a Kisnyúl -, de hisz ő nevezett el Barátfókának! Milyen barátság az ilyen?" (A túlhevült barátfóka). Ugyanakkor a mesevilág teljességéhez tartozik, hogy a Kisnyúl egyik éjszaka mégis szállást kap: gyerekeknél (Az angyali gyerekek). 103
