Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Bence Erika: Alkotás háború idején (Lovas Ildikó: Kijárat az Adriára. James Bond Bácskában)
- történetekre tespedt rá a kilencvenes évek köddé vált tenger-mondata: a háborúk, népirtások, kétes forradalmak és bombázások kompromittálta mondat. James Bond számára az alkotás - nem elsősorban botrányos szexuális szokásai (csúfneve: Tricikli) miatt - akár Giacomo Casanova számára: maga az élet; a szó szerint értendő életmű. Az élettel írt mű. Ennek az életnek pedig legfontosabb tartalma a szerelem. Mint Lovas regényének is. Elet és alkotás háború idején. Pedig jó volna a kettőt különválasztani: „Mert nincs ebben választás. Én például nagyon szeretném, ha volna nekem mint angolnak - ezt szoktam játszani, van hozzá kockás plédem, lámpaernyőm és egy könyvem, Vidéki ház a címe, onnan lesem a sápadt napfényt - tengerem. De nincsen." (268.) Nincs választás. E térségben akkor is háború van, ha éppen nincs. Mert pl. „Bosznián át [kell] leautózni a tengerpartig, s közben nem tehetünk úgy, mintha elfelejtettük volna, nem viselkedhetünk úgy, mintha nem az ellenség oldaláról jöttünk volna, nem érezhetünk úgy, mintha bűnösök lennénk, nem játszhatjuk azt, hogy amiben felnőttünk, rendben volt." (271.) A vajdasági magyar író ezért ma már saját illúzióiban sem hisz: mondjuk egy olyan mondatban, miszerint van tengerünk. Ha nincs. S a XX. században nem is volt. Csak háború volt. Szerelem volt. írás volt. Aki ex-jugoszláv, vajdasági és magyar, érti ezt. Aki meg nem, annak ott van a James Bond-történet. A párhuzamos létforma. Az életmű, mely megváltoztathatta volna a világtörténelmet, ha... S a vajdasági magyar irodalom is más lett volna, ha. Ha lett volna tengere. De nem volt. Mi közöm nekem, mint az/egy akármilyen olvasónak ehhez a regénhez, ha, mondjuk, soha nem hittem a tenger-történetekben? Nem azért, mert olyan okos vagyok, csak - akár Lovasnak már nem is volt alkalmam hinni benne. Meg sem próbáltam. Mindig vonatokban gondolkodtam. (Nekünk vasútunk volt/ van. Keresztül-kasul a XX. századon. Bele a háborúkba, ki a háborúkból. A vonat itt a halál-tér!) Többek között most ezért nincs „kicsi tengerem". Lovas meg jó regény(eke)t küzdött ki belőle. Azért mégsem mondanám, hogy nincs semmi közöm ehhez a regénhez. Névtelenül lépkedem benne. 1985-ben, gyalog, át a határon. Amikor Lovasnak Szegeden azt mondták, hogy a női fehérnemű az bugyi. Én úgy emlékszem, hogy női nadrág volt a leszólt, bugyira javított kifejezés. S inkább nevetett az elárusítónő. Hogy itt van ez az odaáti kislány, aki még azt sem meri kimondani, hogy bugyi. Nemhogy lovaglás. (Igaz, ez a határon volt.) S nem is volt olyan metszőén éles a hang, mint ahogy azt az elbeszélő közvetíti. De ez nem változtat semmit a regény jelentésein, mert lehetett volna. Más kérdés, hogy megér- e ez egy vissza-visszatérő, kiemelt bekezdést, egy valóságos jelentéssort a regényben? Ráhagyjuk, hogy igen. Viszont: harminc oldalon át nyöglödni azon, hogy elég jó nő-e az elbeszélő? S hogy hol a helye a tigrismintás fürdőruhát viselő szexbombákhoz viszonyítva? Mert mit mondhat erre a „jó olvasó"? Jó nő vagy, Lovas! Középpályás! Hajrá! A kolofonban meg azt olvasom, hogy a fedőlapon látható fotó Z. I. munkája. Mázlim van. A fotóst is ismerem. Nem emlékszem rá, hogy ezt a képet ő készítette volna. De, ha jobban megnézem a vízbe ugró nő képét, lehet, hogy az rajta az én régi fürdőruhám. Akkor meg tényleg igaz a kép. Egyébként nem szeretem a könyv külformáján az ilyen direktséget. Fejesugrás a tengerbe. Fejes az irodalomba: megváltani a vajdasági magyar irodalmat. Egy kölcsönvett fürdőruhában? (Kalligram, 2005) 95
