Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Tódor János: Alkalmi munka
Ilyesmikre gondolok, miközben beállók az egyetlen nyitva tartó büfé ablaka előtt kígyózó sorba, és kávét rendelek. Előtte kivétel nélkül mindenki feketét kér, a pultosnőnek csak a koszos trikós törzse látszik, mechanikusan tölti, löki ki az apró műanyag poharas koromszínű löttyöt; nyolcvan, nyolcvan forint, talán süket? Román nyelven folyik körülöttem a szó, húszan-harmincan lehetnek, néhány nő is van köztük. Vörös hajú fiatalember köré tömörülnek; ez lesz a munkavezető vagy micsoda, kezelnek vele, ő románul üdvözli őket. Félig-meddig takarásban várakozik a csapat, odább, a büfé és a könyvespavilon között két fehér VW-rendőrautó. Az egyikben kettő, a másikban három egyenruhás, köztük egy nő. Az elöl ülők lebicsaklott nyakkal horpasztanak, a nő olykor megnézi az óráját. A megfigyelő, aki vagyok, reggel hétig táblából a terepen, addig egyszer sem hagyják el a közegek a bizonnyal egyre melegebb járműkabint. Kávét iszik itt boldog-boldogtalan, és az égegyadta világon nem történik semmi. A vörösről nem derül ki, hogy tényleg embemepper-e, vagy ő is csak rabszolga. Majd egy órája lebzselek már a románok között, de valódi kereskedő nem bukkan fel. A göndör hajú, lila trikós, fehér nadrágos roma férfira is csak akkor figyelek fel, amikor a virágtartó betonjára teszi zöld műbőr kapcsos füzetét. Aztán szabad kezével nyomogatni kezdi a maroktelefonját. Rögtön körbeveszik a románok, de ő csak a fejét rázza, miközben beszél. „Uram, hárman vagyunk. Én, a sógorom, aki burkoló, meg a fiam", mondja egy sötét arcú, kopaszodó, ötvenesforma ember. A nepper még mindig a telefonba beszél, foghegyről veti oda, hogy napi négyezer, mire a férfi, méltatlankodó arccal bámul rá. Szólni nem szól semmit, csak nézi, mint egy jelenést. Az befejezi a telefonálást, fölvés valamit a vonalas füzetébe, aztán lassan elindul a tér másik vége felé. Azok meg utána. Követem őket, hátha nekem is leesik valami. Az emberkereskedő egy szót sem szól többet, csak egyszer ismétli még el, hogy négy rugó. A sógor azt mondja társainak, hogy mindjárt hét óra, tovább nem érdemes várni. Indulnának, amikor észreveszik, hogy ott hallgatózom. Mondom a román család fejének, hogy szívesen velük tartanék, keverném a maltert, hordanám a téglát, de az nem szól semmit, csak a mobilos menedzserre pillant. „Csak három hely van", mondja az elutasítólag, s már indulnak is a Trombitás büfé előtt parkoló fehér Ladához. Lassan fél nyolc, de az előbbin kívül mindössze egy sikeres aukciót regisztrálok hallótávolságból. Egy Törökvész úti aranypecsétes gyűrűs rabszolgatartó terel a Batthyány utca sarkán eldugott Fordjába négy idegen ajkút. „A magyarországi magyarok nem kellenek senkinek", hallom egy népes csoporthoz csapódva, a végsőkig elszánva, hogy most már csak azért is eladom a munkaerőmet. Hogy pangás van a Kalefon, mindenki láthatja. Reggel öt óra óta ácsorognak itt ugyanazok az arcok, s nem akarja őket a kutya se. Legszívesebben egy friss napilapba merülnék el, nincs itt már semmi néznivaló, de egy napszámos bevetés előtt nem olvas újságot. Maximum cigire gyújt, már ha dohányzik. Meg unatkozó, a szar is le van szarva pofát vág; ezt a kiszólást egy nagy műgonddal hátrafésült hajú kockás inges gurgulázza föl egymás után többször is, s mindannyiszor harákol hozzá. A tetkós alkaron, amivel az orrom előtt hadonászik, a MAMA felirat olvasható. Hárman-négyen vesznek körül egy vékony, kék inges-farmeres, divatborostás figurát, aki karba tett kézzel bámul a semmibe. Néha olyasmit mond, hogy méterenként ötszáz, meg hogy nyolcvan centi mélyen. „Na, nem jössz?", kérdezi egyszer csak a harákolós, aki pedig még maga sem döntött, hogy ennyiért eladja-e magát. Egy szalmahajú lófarkas és egy westerncsizmás rocker is nyomul, s mondják a Nagy Kékségnek, hogy oké, megyünk. Az emberkereskedő továbbra sem néz senkinek a szemébe, s már menet közben böki ki, hogy a Duna-kanyarba lesz a menet. Telefonkábelt fektet ott a cég, annak a gödrét kell kiásni. 74
