Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Kántor Lajos: Az Idő Vaskalapja – Negyed évszázad (1964–1988) Sükösd Mihállyal (És egy kevés abból, ami előtte volt, majd utána következett)
- az Erdélyen kívüli, Románia határain túli magyar világot jelentették. Azt a világot, amelytől sokáig szinte teljesen, de azután is többé-kevésbé el voltunk zárva. Elég talán elmesélnem, hogy 1944 és 1956 között számos kinti unokatestvéremet nem láthattam; sajtót is alig, maradt a rádió. (Már nekem is hihetetlen, hogy az ötvenes évek közepéig - kolozsvári értelmiségi családnak! - rádiónk sem volt. 1944 őszén, „felszabadulásunk" után, be kellett szolgáltatni Orionunkat, és csak az én egyetemi ösztöndíjamból tudtunk vásárolni új készüléket; így a helsinki olimpia 16 magyar aranyérmének közvetítését is egy viszonylag közel lakó osztálytársamnál, Balló Fenéknél hallgattam meg.) '56 májusában a kolozsvári Bolyai és a debreceni Kossuth Lajos Egyetem közti csere keretében mint az egyetemi énekkar tagja három napot lehettem Magyarországon, ebből egy felet Budapesten - többek közt a Népstadiont mutatták meg nekünk egy félórára sikerült bejutnom beteg nagybátyámhoz is, a kórházba. 1962 hozta meg az első igazi (felnőttkori) budapesti látogatásomat. (Erről ezt-azt A kapu ban olvashatnál.) Természetesen a rokonoknál laktam, egy teljes hónapig. Ifjú irodalmi szerkesztőként, nem egészen huszonöt évesen, a Korunk, pontosabban Balogh Edgár ajánló soraival jelentkeztem Illyés Gyulánál, Darvas Józsefnél, Erdei Ferencnél, Veres Péternél - csupa régi Korunk-munkatársnál (a népi tábor egykori tagjaihoz szólt a küldő, „igazoló" levél). Eljutottam Radnóti Miklós özvegyéhez is, mondhatni önerőből. Veled akkor nem találkoztam, a műszaki egyetem könyvtárába nem vitt utam, Fától fáig című regényedet viszont minden valószínűség szerint még akkor, ott vettem meg (nincs benne ajánlás, későbbről sem). Ennyit hát az előzményekről, a többi a levelekből (1964 márciusától) kiolvasható, illetve a szükségesnek vélt kommentárok meg a Valóság és a Korunk lapszámai egészítik majd ki a tudnivalókat. Három évtizednyi szerkesztői időd és tekintélyes írói életműved, elbeszélések, regények, esszék, irodalomtörténeti és kritikai írások (újra)értékelését ne kérd (túl azon, ami a levelekben található). Ezzel persze tartozunk Neked, ezt a tartozást leróni mégse várd most tőlem. Különben is, ha közös lesz a könyvünk, hogy nézne az ki, ha én benne Téged dicsérnélek - vagy éppen elmarasztalnálak? De Te azért írd meg, hogyan látod vállalkozásunkat, Az Idő Vaskalapjáí. Addig is, a régi barátsággal üdvözöl Kántor Lajos Kolozsvár, 2005. dec. 19. És akkor most üljünk le a közös asztalhoz, Mihály, és vegyük elő a régi leveleket. (Szeretném, ha sehol nem kellene megcsonkítani őket, kipontozni részeket. Azt hiszem, erre nincs is ok.) A kezdetet jelentő, valószínűleg 1964 februárjára keltezhető megszólításom eredetijének (vagy másolatának) hiányában, megpróbálom összefoglalni az előzményeket. Téged onnan túlról visszaszólító soraimban, tavaly decemberben utaltam 1962-es budapesti és ezt megelőző, mindössze háromnapos debreceni-pesti utazásomra. Legalább ilyen fontos azonban megemlítenem a még 1954-ből (lehet, hogy már 1953 végéről?) idézhető olvasmányélményeimet: az Irodalmi Újság néhány példányban kapható volt Kolozsváron is, s az egyik osztálytársam apja az iskolánkhoz, az egykori református kollégiumhoz közeli újságárudát vezette-birtokolta, tőle kaptam a hét adott napján a lapot, úgy, hogy a nagyszünetben kifutottam, kifizettem a pár lejt, aztán vissza a birtokomba került kinccsel az osztályba. A kincset valójában az 1956-os számok jelentették, mert megérkeztek a forradalom alatt megjelentek is. Akkor már a Bolyai magyar szakos diákja voltam, diákszövetségi vezetőként éltem meg az itthoni számonkérések, a közvetlen fenyegetettség hónapjait; ebben a hangulatban természetesen eldugtam a padláson az Irodalmi Újság kollekcióját, néhány akkoriban kapott levéllel együtt (a debreceni egyetemista, ifjúsági vezér és pályakezdő költő barátoméra, a Rózsa Bandiéra emlékszem) - sajnos, mire elővehettem volna a dugárut, nyoma veszett. A Korunk ifjú irodalmi szerkesztőjeként, 1959-től olvashattam egy visszaminősült - az akkor látható - magyarországi irodalom termékeit, 57
