Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Gömöri György: Pillanatképek költőkről (Szabó Lőrinc, Füst, Illyés)
Illyésnek, gondolom, a Paszternák-kötetet is megkapta. (Ez az a névtelen „fordításkötet", amire levelében hivatkozik). A levelet egyébként Illyés Gyula az én nevemre, a Harvard egyetem orosz kutatóközpontjába címezte, ahol 1964-65-ben dolgoztam. A levél szövege a következő: „Kedves Barátom, Köszönöm a levelet, a figyelmeztetést Zbigniew (sic) tanulmányára. A kathárokról közvetlenebb forrásokból elég sok anyagom van, időm viszont kevés, hogy egy lengyelforrást isfólássak. Érdeklődéssel várom a fordításkötetet. A megszólítás ne legyen nehéz: Szívélyesen köszönt Gyula bátyád" Ezután több ízben találkoztunk - nem Cambridge-ben, ahol angliai útja során Illyés járt, hanem Tihanyban, illetve egyszer Lipták Gáboréknál Balatonfüreden. Liptákéknál mindig nagy társaság gyűlt össze, és 1968-ban vagy 69-ben lehetett, amikor családostól Füreden nyaraltunk, hogy anyámmal és feleségemmel együtt meghívást kaptunk Liptákékhoz - gyenge minőségű tájborra és ízes beszélgetésre. Illyés Gyula ekkor tengerészsapkában jelent meg, és amikor megkérdezték tőle, honnan szerezte, hunyorítva mondta: „Zilahy ajándéka". Ekkor hívta meg az egész füredi társaságot másnapra Tihanyba, csigavacsorára, s bár én Illyést nagyon tiszteltem, ilyen egzotikus, „franciás" nyalánkságra nem voltam kapható, ez a látogatás tehát sajnálatos módon elmaradt. Viszont én is ott voltam Foton 1977-ben, amikor az anyanyelvi konferencián részt vevő amerikai és nyugati emigránsok egy részét meghívták a népi írók barátai egy egész napos megbeszélésre, illetve borozgatásra. Illyés csak a délutáni órákban tűnt fel és szinte nyomban utána megérkezett Csoóri Sándor és Kosa Ferenc Erdélyből. Elég nyomasztó történetekkel az ottani magyarellenes hangulatról - erre Illyés kicsit ingerülten reagált, azzal a szónoki kérdéssel, hogy „mit lehet mégis tenni?" O már akkor letette a garast néhány igen szép verssel és a kisebbségi kérdésről írt röpiratával, amit először kiadtak Budapesten, majd bevontak. Sőt, már több mint egy évtizeddel korábban kiállt az erdélyi magyarok mellett - ekkor Párizsban nyilatkozott nehéz helyzetükről a francia sajtónak. A többi közt azt becsültem Illyésben, hogy mindig azokra a problémákra tudta összpontosítani figyelmét, amelyek az adott helyzetben a legfontosabbak voltak. A háború előtt a megoldatlan szociális kérdésekre, 1956 után pedig a magyar kisebbségek gondjaira. És közben - mellesleg! - megírta az Egy mondat...-ot, ami a 20. század második felének egyik emblematikus versévé vált. Itt meg szeretném jegyezni, hogy én már 1959-ben, jószerint első komolyabb angolul megjelent tanulmányomban - az Annáls of the American Academy című folyóiratban - megírtam, hogy Illyés Gyulának ez a verse voltaképpen válasz Paul Éluard francia kommunista költő második világháború alatti ismert költeményére, a Liberté-re. Mindkét vers litánia: Éluard a szabadságot dicsőíti, Illyés a zsarnokságot, az önkényuralmat írja le és boncolgatja. Ezt nem volt túl nehéz észrevenni, de azóta már legalább hárman „fölfedezték" ugyanezt a hasonlóságot: Szabó Zoltán a hetvenes években, a szegedi Péter László nem tudom mikor, egy ír kritikus pedig (mint ezt megtudtuk Kabdebó Tamástól) valamikor a rendszerváltás után. Én aztán egyszer egy budapesti PEN-konferencián még elmondtam, hogy az Egy mondat a zsarnokságról nagy vers, de erkölcsi aranyfedezete a sokkal kevésbé ismert, de ugyancsak jelentős Nem volt elég... A 21. század magyarjainak a kettőt együtt kellene olvasniuk, mielőtt Illyésről véleményt alkotnának. 54
