Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - Sárvári Kornél: A felolvasóest
Miközben épült az oszlop, sokan jártak arra, s most azt jósolták konok meggyőződéssel: csak az első nagyobb orkánt kell megvárni, s az oszlop semmivé omlik össze. Az ember nem törődött velük, s mikor aztán rátört a városra a hatalmas, pusztító orkán - az oszlop meg sem rendült, egyetlen homokszem sem veszett el belőle, mert bizony a gondolat tartotta össze. S a tévedésüktől kétségbeesett emberek most sem tétováztak: negyedszer is nekirontottak a homokból emelt oszlopnak, s negyedszer is földbe döngölték azt. Nézte, nézte őket az ember, s egy szót sem szólt, mert nem kárhoztatta őket ezért. De mihelyst elsomfordáltak a bűnös lelkek, ő újabb oszlop építésébe fogott, nem márványt, nem is követ, de bizony csakis homokot használva fel művéhez. Emelkedett az ég felé az oszlop, s az emberek ezt kétkedve figyelték, mondván, nincs értelme e vakbuzgóságnak, úgyis összeesik majd az első madár súlya alatt. Az ember azonban rájuk sem hederített, s neki lett igaza aztán, mikor az első madár reá szállt az oszlopra, mely ugyanúgy állt azután is, ahogyan ő megépítette. S a megdühödt emberek ismét nekirontva a homokból emelt oszlopnak, ismét ledöntötték azt, a földdel téve egyenlővé. De az ember, ki az oszlopot emelte, nem haragudott ezért, s újabb oszlopot épített, nem márványból, nem is kőből, de bizony homokból emelte ő azt, méghozzá Isten dicsőségére. A felolvasás itt nem ért véget. Ha jól számoltam, még tizenhatszor döntötték le az oszlopot (realista író vagyok, s épp ezért szívem szerint ötöt-hatot mondanék, de szöveget nem hamisíthatok meg), mire Szabó Anna Tír a - egy tetszőleges helyen - felpillantott. Még mindig volt mondanivalója. Csak rögzítenék néhány dolgot - mondta -, mielőtt kikergetnének a világból. Miről beszéltem? Semmi de semmi másról, mint egy nemes gondolatról - úgy tanultam, vasgondolatból lesz az igazi vastaps. Minden további a gondolat továbbija, nem pedig az enyém. - S hosszan beszélt még az abszurdról akörül forogva, hogy minden gondolat magában hordozza önmaga abszurditását, amit jól példázott ez a felolvasás, s nem azért váltott a közönség ujjongó tapsa őrjítő unalomra, amiért egy sokszor ismételt szót ununk meg - ez a gondolat cseppet sem vált értelmetlenné, üressé, a történet is történet maradt stb. Mikor végleg befejezte, kitört a taps, a közönség elismerően, elégedetten bólogatott. És rá is térnék rögtön az estének ama pontjára, mely miatt felkértek, hogy örökítsem meg a történteket - tudniillik a jelen sorok írójának hirtelen támadt ötletére. A közönség elismeréssel, elégedetten, meggyőződéssel tapsolt. Tíra hajlongott, majd rendezgetni kezdte a papírjait, s ekkor a taps is kezdett alábbhagyni, ahogy az lenni szokott. S már megindult volna a bolygás a teremben, hogy bort töltsenek, koccintsanak, s jó hangulatban töltsék el az este további részét, a felolvasó a hóna alá csapta az írását, hogy letipegjen a pódiumról, fogadva a rendezők s az esetleges hívek gratulációját, s maga is elvegyüljön a tömegben. 14
