Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 4. szám - György Attila: Mohikánok; Az a bizonyos csecsen zászló
Könyökével az ablakkerethez támaszkodott, a géppisztolyt vállához szorította, és célba vette az egyik páncélautó mellett térdelő katonát. Keserű, fémes ízt érzett szájában, legyűrte a feltörő hányingert, aztán lassú mozdulattal kibiztosította a géppisztolyt. Első a fegyver. Nem reszket. Kettő a kéz. Nem reszket. Három az ember. Három a magyar igazság. Irányzék, célzószeg, katona. Meghúzta a ravaszt. A fegyver visszaütött a vállára, és mintha lassítva látta volna, a páncélautó melletti katona eldőlt, kitárulkozott a következő golyóknak. Embert öltem, gondolta. Felállt, az ablakkeretet kitöltötte teste. Végignézett a harckocsikkal tele téren, a terepruhás katonákon, majd tovább, a füstölgő városon. A hegyeken. És a hegyek fölött gomolygó bársonyos, puha bárányfelhőkön. Fehér. Az eséstől magához tért. Ruszlan feküdt rajta, az ugrás lendületétől összepréselődve. Az ablakkeretből szilánkok szakadtak ki a pergőtűzben. Ruszlan feltérdelt, üvöltött valamit, aztán áliánál fogva megragadta fejét és homlokon csókolta. Fegyverét újra a kezébe nyomta, és visszaállt az ablak mögé. Valahonnan egy sisak gurult közelébe. Fejére tette, és óvatosan kilesett az ablakon. Térden állva nézett ki a térre, ahonnan tűz alá vették őket, és amely két napja otthonuk volt, börtönük és a szabadság ígérete. A teret nézte, amely valamikor egy sosemvolt ország főtere volt, és többé sosem válik azzá. Valahol fejük fölött ott lobogott a zászló. Ezért folyt a harc, és ezért harcolt az épületet, az egykori országházat védő harminckét ember. Az elnök meghalt. Az ország elesett, és a világról már jó ideje hogy semmit nem tudtak. Harmincketten voltak, majd harmincán, huszonkilencen, huszonnyolcán, és mintha soha nem akart volna megszűnni hátuk mögül hullani a vakolat.- Hogyan jutottunk idáig? Valami iszonyú erő a falhoz vágta, és süket csend ereszkedett a világra. Vörös, bíbor felhők vonultak szeme előtt, amelybe fehéren hasítottak a fájdalom csíkjai - és csend, néma csend, miközben üveg- és faltörmelék záporozott testére. Amikor újra felnézett, terepruhás katona állott előtte. Kezében rászegezett karabély, és arcán az otthonos, jólismert kifejezés, az álarc, amely alatt nincs könyörület és nincs kegyelem: a katonák arca, amilyet csak keleten lát az ember. Megmozdította fejét, és noha nem hallotta, érezte a csigolyák száraz reccsené- sét. Megkönnyebbült, egy önkéntelen mozdulattal megemelte magát, és a falhoz támasztotta hátát. Vele szemben mozdulatlanul állott a katona és a puskacső. Arcán nedvességet érzett. Felemelte kezét, és végigsimított szakállán. Sűrű, sötét vért látott kezén, és ajkában érezte a sós ízt. Szemébe nézett a katonának, majd lassan, nagyon lassan odanyúlt, ahol a derékszíjon a pisztolyának kellett lenni. Valószínűtlenül éles fájdalom robbant át fején, és miközben végképp eler- nyedt teste, az ablakon át újra a hegyeket látta, és a hegyeket övező fenyveseket. A fenyőket, amelyek vigasztalóan olyanok, mint otthon. Zöld. 9
