Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 3. szám - Szilágyi Judit: „Csak egy kis dokumentáció”(?) (Szakács István: Történtek dolgok)
tő (a regényben részletes bevezetést kapunk a tenyésztés elméleti és gyakorlati tudnivalóiba), a tőle tanult galambászat világképletté nő Olivér számára: soha el nem készülő filozofikus tanulmányban akarja megvilágítani a tenyésztés elméletét. Dr. Tussay alakjában és a vele folytatott vitákban összefonódik a galambászat és az aktuálpolitika, a standardreform és rendszer- váltás. Politikai nézeteinek változása, mondhatnánk, a szocialista (béke)galambtól a Magyar óriás sikeréig, konkrétabban: egy nemzeti párt vezérszónokságáig ível. Olivér esetében a múlt titkának hordozója az apa alakja, de feltűnő, hogy a regény több más szereplője esetében is a problémás apakapcsolat megértése a múlt megértésével kapcsolódik össze. A regény az apához való visszatalálás, a vele való megbékélés történeteként is olvasható, hiszen a felnőtt gyerekek (Olivér és Eszter) végül apjukhoz kerülnek közelebb, az ő útjukat választják. Az anyák sorsa a teljes magány lesz; az egyik őrültségbe, a másik egy redukált létbe záródik. A negyedik megszólaló, a közhelyekben beszélő Klára, Eszter anyja, egy ötvenes éveiben járó, egyedül élő testnevelés szakos tanárnő. Klárában tovább él a kispolgári kicsinyességgel keveredő szocialista öntudat; számára a rend kulcsfogalom maradt. Kedvenc költője (az erkölcstelen életvitelű Szabó Lőrinc helyett) Garai Gábor, s egyáltalán nem érti, hogy miért is lehet fontos az az aprócska adat, hogy a „rendért kiáltó", Tűztánc című versét 1957-ben írta a költő. Vass Sándor elvtárs (Klára elvált férje, Eszter apja) 1988-ban párttitkárként semmittevéssel és alkoholizálással bomlasztja az akkor már magától is bomladozó rendszert. A regény egyik legsikerültebb része Sándor monológja: ismerős, de egyéni karakterek szellemes és sodró erejű története, mely egy élet és egy életforma végét mondja el. Az első rész záródarabja nem monológ, hanem egy, a korábbi fejezetekhez képest jóval korábban, 1972-ben megírt levél. Titokzatos és különös szerzője az, akiről majd' minden korábbi szereplő már beszélt, a megszólalások leginkább felé mutatnak, bizonyos értelemben az ő belépőjét vannak hivatva előkészíteni. A felfokozott várakozás után végül előlép Magda (Olivér anyja), és egy olyan nyelven szólal meg, mely egyszerre intelligens, árnyalt és sokrétegű, ugyanakkor kissé zavart, némi inkoherenciát sejtető. Magda budapesti, a regény többi szereplőjéhez képest, akik a faluban születtek, idegen. Kívül (és fölül) áll rajtuk szépségével, eszével, temperamentumával, titokzatos múltjával is. Az idegösszeomlása idején Sándornak írott levél igazi tétje sokkal inkább önmaga megértése és írásba rögzíthetősége, mintsem a történetszövés folytatása. A regény második részében ismétlődik a szerkezeti struktúra, de az újra megszólaló szereplők már az utániság pozíciójából mondják (közel ugyanazon) történeteiket. Valamennyi „beszédidő", vagyis a megszólalás, visszatekintés időpontja a 2000-es évek elejére tehető, amikorra is minden szereplő életében, kisebb-nagyobb változások után, egyfajta nyugvópontra kerülés, célba érés(?) figyelhető meg. A regénytörténet és -szerkezet szempontjából a múlt eseményeinek feltárásával a feszültségek feloldása jellemzi a második szakaszt, retorikailag, mondhatnánk, a kérdésekre adott (fél)válaszok megadása történik, ráadásul - minthogy a szereplők azonosítása itt már könnyű - a ki beszél? kérdése is veszít izgalmából. A történet és a regény végkifejletét előkészítő második Magda-fejezetben az abszolút jelenbe, a minden utániságának idejébe kerülünk: „Mindentől és mindenkitől egyre távolabb, elmerülve a magányban. Ez a szabadság. Nyugodtan tehetek bármit, mert általam már nem változik semmi, az élők serénykednek az életben, a holtak kényelmesen kinyújtóznak, de én nem élek, amiként halott sem vagyok. A gondolatfoszlányok, az emléktöredékek minden rendszer nélkül követik egymást. Engedek nekik." Magda élet után, halál előtt, a senkiföldjén áll. Itt, a teljes szabadság, a tétnélküliség terében kere- kedik-keletkezik a történet. Jó néhány hiányzó történetdarabka helyére kerül Magda gyermekkoráról, apja és anyja szenvedélyesen viharos életéről, az 1965-ös építőtáborról - s mindezek utóbb bekövetkezett súlyos következményeiről. Az apránként adagolt, gondosan elhelyezett figyelmeztető, értelmező adatok, információk világossá teszik: Magda összeomlása végleges, megadta magát nemcsak az események következményének, de a nála erősebb, a fölé növő beszéd, a nyelv öntörvényűségének is. A beszéd felfüggesztése a monologizáló hős létezésének végét jelentené; de a nyelv, a szavak nemcsak hordozzák, hanem formálják is létét, történetét. „Nincs semmiféle titok, csak egy kis dokumentáció. Ami talán még jól jöhet. Mit mondjak még? [...] Nem folytatom. Mondom még egyszer, hagyom. Hagyom. Utoljára, hisz ezt az egészet csak, csak a, ..." 105
