Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 3. szám - Darvasi Ferenc: Mese, mese, meskete (Darvasi László: A titokzatos világválogatott)
Darvasi Ferenc Mese, mese, meskete Darvasi László: A titokzatos világválogatott A Magvető Kiadó marketingből is jelesre vizsgázott (és ez egyáltalán nem szégyen), amikor a 2006-os világbajnokság közeledtével két „futballkönyvet" is kiadott: Esterházy Péter Utazás a tizenhatos mélyére, valamint Darvasi László A titokzatos világválogatott című kötetét. Az olvasó első benyomásra legyinthet- ne is egyet - a fociról írni, az nem lehet túl komoly dolog, s az ilyen alkotások, vélhetné, pusztán a szerzői életmű egyik melléktermékeként vehetőek számba. A futball azonban nem olyan marginális és érdektelen valami, amilyennek sokan hajlamosak gondolni. A németországi vébé is jó példa volt rá, hogy ez az optimális esetben kétszer 11 ember játszotta sport szinte mindenkiből heves érzelmeket vált ki, szinte mindenkit állásfoglalásra késztet, és egészen eltérően szocializálódott és különböző anyagi helyzetben élő rétegeket hoz össze, így társadalmi szerepe sem jelentéktelen. Természete könnyen összeegyeztethető a posztmodemitáséval, amely mégiscsak „a tömegek lázadásáról" szól. Az olasz-francia döntő - amelyet a „nép egyszerű fia", a palermói kis csapatból érkezett Grosso tizenegyese döntött el az azurrik javára (egy elborult olvasat szerint amúgy is a posztmodem átlagosság, középszerűség, hétköznapiság diadalmaskodott a régi vágású hősiesség és a sztárok felett Németországban), az adott hét második legnézettebb műsora volt a magyar tévék műsorán... Ortega Y Gasset és Adomo egyenesen a tömegtársadalom barbár rítusának nevezte a labdarúgást, amely Bill Shankley, a Liverpool egykori menedzsere szerint viszont „nem élet vagy halál kérdése, hanem sókkal több annál". Elbagatellizálhatnánk egy focikönyv jelentőségét, de nem érdemes, főleg, ha tudjuk, hogy szerzője a téma szerelmese - talán egyik művében sem tudhatunk meg annyit az íróról, mint abban, ahol hobbijáról, helyesebben szenvedélyéről szól. (Persze ilyesfajta ismereteink igy sem lesznek túl tág körűek - de jobb esetben nem is feltétlenül ezért olvasunk szépirodalmat.) Jó, jó, vethetné közbe az olvasó, de hogyan lehet összehozni a literatúrát a futballal? A magyar irodalomban, ahogy az a Darvasi-kötet fülszövegében is nyomon követhető, nagy hagyománya van a sportkönyveknek, lásd Mándy, Ottlik, Mészöly Miklós, Zelk Zoltán, illetve Esterházy, Kukorelly és Moldova munkásságát. Darvasi László építhet ezekre a pretextusokra is (néhol meg is teszi, idéz), meg arra, hogy a labdarúgás természete nagyon sok tekintetben hasonlít az irodaloméra (és, csak csendben teszem hozzá, az életére is). Hiszen tele van még nyomon követhető és már ellenőrizhetetlen legendákkal, anekdotákkal (hiába a sok kamera, ez máig így van - az itáliai Gattuso például egy pizzát fizetett volna az ellenfél edzőjének, Guus Hiddinknek, ha csapattársa, Totti kihagyja az ausztrálok ellen a tizenegyest; erről sem tudnánk, ha az olasz védekező középpályás nem meséli el a sztorit a meccs utáni sajtótájékoztatón), hangzatos történetekkel, körmönfont hazugságokkal, hihetetlen, de mégis igaz sztorikkal. Szinte törvényszerű, hogy annak a 96
