Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 1. szám - Hultberg, Peer - Szappanos Gábor - Petrikovics Edit: Szó szerint; Rekviem; XI
elmesélte a pasasnak (annak ellenére, hogy akkor ő még csak tízéves volt, de akkor már úgyis tisztában volt mindennel), azt mondta neki, hogy „na idefigyelj, (te, 'anyám barátja'), itt ez a szekrény, és mint tudod, anyám ebben a szekrényben őrzi legféltettebb titkait (és ezek közül is a legféltettebb a naplója), ebben a szekrényben lapul az a könyv, amely lehetőséget nyújt számodra, hogy megtudj mindent, mindent, amit az anyám gondol és érez és érzékel, és különösen azt, hogy mit gondol, érez, érzékel veled kapcsolatban, és látod, te orrhangú seggfejmartin, te, anyám barátja, ez a kulcs, amit a kezemben tartok, és amit anyám óvatlanul, mit sem sejtve ebbe a komódba dugott, oda, ahol a pulóvereit tartja, ez az a kulcs (mivel a szekrény és a komód eredetileg a hálószoba-berendezés részeiként összetartoznak), ez a kulcs pontosan (és egészen pontosan, te, anyám orrhangú martinseggfeje), pontosan ahhoz a szekrényhez tartozik, amit ott látsz, te seggfej, magad előtt, a szekrény, amely anyám minden veled kapcsolatos gondolatát és érzését őrzi, na, ide nézz, itt a kulcs, minden tudásod kulcsa", és akkor még csak tízéves volt, és bár nem teljesen ismerte a szavakat és nem is értett mindent, ami elhangzott, mégis meglehetősen büszke volt magára. 293 Amikor hazaért, anyját a gázsütőbe dugott fejjel találta, és amikor hazaért, anyját ott találta, amint éppen csomót kötött a szárítókötélre, és amikor hazaért, anyját mély álomban találta, az éjjeliszekrényen pedig egy üres barna gyógyszeresfiola hevert, és amikor eltűnt, fel kellett hívnia a távoli nagynéniket, akik rezignáltan azt tanácsolták neki, hogy hívja fel a rendőrséget, és rettegett, valahányszor a tenger mellett nyaraltak, amikor az anyja egyre beljebb és beljebb úszott, és egyszer azt mondta, hogy már csak ketten maradtunk egymásnak, az apádat elvitte a spanyolnátha, a bátyádat elvitte a spanyolnátha, de én túléltem a spanyolnáthát, és te túlélted a spanyolnáthát, és csak mi maradtunk egymásnak, csak mi ketten, és én soha nem hagylak cserben, és az összes búcsúlevél, és mindig, amikor hazafelé tartott az iskolából, a megállótól az utolsó néhány száz métert futva tette meg hazáig, attól rettegve, hogy éppen most fog későn érkezni, ha pár másodperccel is, és az első, aminek utánanézett, az volt, hogy van-e levél a mahagóniasztalka tetején, ez volt az első megkönnyebbülés, mert bár talán cserbenhagyta, bár soha nem akarta cserbenhagyni, soha nem hagyta volna el úgy, hogy ne írjon pár sort, gyermekem, ne haragudj rám, és a felelősség minden alkalommal egyre nagyobb és egyre nevetségesebb lett, míg végül maga sem tudta komolyan venni, és neki is nevetnie kellett, gyermekem, bocsáss meg, nem bírom tovább, és őt ki kérdezte meg, hogy vajon ő bírja-e még, és miután látta, hogy a mahagóniasztalka teteje ragyogóan por- és levélmentes, a biztonság kedvéért gyorsan körberohant a lakásban, a szobák nem jelentettek gondot, sem a saját kis zuga, de a háló, és a legrosszabb a konyha és a fürdőszoba volt, és izzadtan nyitogatta az ajtókat, „miért nem köszönsz soha, ha megjössz, és miért futod mindig olyan furcsán körbe az egész lakást", ezt soha nem tudta megérteni, semmit sem tudott megérteni, és leültek egymás mellé, mindketten legyengülve az influenzától, tojáslikőrt erőltettek magukba meleg világos sörrel, négy és fél éves volt, kész csoda, hiszen mind a ketten már-már elérték a határt, érezte, hogy anyja arca hűvös a felszáradt könnyektől, látta a járomcsontokat és a csontsovány ujjakat, és bár én lettem volna, bár én lettem volna, de nem ő volt, őt megkímélték, mindkettőjüket megkímélték, magához szorította, bár én lettem volna, de azt az egyet tudnod kell, hogy egyedül vagyunk mi ketten, és én soha nem hagylak cserben, és hirtelen rádöbbent, hogy valójában egész gyermekkorában életveszélyben volt, ami miatt nem mondanák azt, hogy cserbenhagyta, mert mit is jelent ez, cserbenhagyni, de ő cser12
