Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Kiss László: Inkább (?) a nemlét (Balogh Tamás: Nemlétező dolgok)
intertextuális vonatkozású - kiszólás a legfőbb jellemzője. Ez a nyelvi játékokon túl azonban egzisztenciális - de a szövegen belül maradóan egzisztenciális - konfliktusok okozójává is válik, Balkéz Kettő önéletrajzi vallomása szerint például (az eredetiben is kurziválva): „Most tehát a füzet lett a ketrecem. Szavakba, mondatokba zárom magam, én lettem a szöveg, én nézek vissza minden betűből, de még a szóközökből is. A vessző is, a pont is én vagyok. A legutolsó, szövegvégi ponttal pedig megszűnők létezni." Az elméleti eljárások túlzásba vitt alkalmazása olyan benyomást is kelthet az olvasóban, hogy Balogh Tamás egész egyszerűen viccel. Karikíroz, majmol: az eredendően „bűnös" teóriát, a detektívregény műfaját, az alteregó irodalmat, a minimalista prózát. Ez esetben azonban - bár lehetne mód az ellenkezőjére - még mindig erősen a szövegvilágon belül vagyunk. A szerző, narrátor, szereplő alakjának egy- becsúsztatása, majd újbóli szétválasztása és ismételt összehozása olykor ragadóssá, sőt néha terjedelmes szövegrészieteket vagy egész szöveget magával ragadóvá és befolyásolóvá válik, amilyen a kötetnyitó Bokaviadal című novella is. Ebben egy kórterem alkalmi lakóinak kálváriája olvasható, miközben nevek, szerepek és történetek (motívumok, karakterek) keverednek össze - „minden bokatörött rokona, ismerőse egymásnak. Tüneteik, fájdalmaik ugyanazok, miért ne lehetnének hát a nevek is felcserélhetők?", hogy aztán az olvasó is hasonlóképp járjon, s a végén fogalma se legyen róla, ki kicsoda a történetben, különös tekintettel a narrátor személyére, aki maga ugyanígy van ezzel: „Már azt sem tudom, ki vagyok. Nemhogy azt, hogy hol és mióta." A szerző szöveggel szembeni ironikusan kritikus attitűdjére annak a Balogh Tamás nevű rendőrnek a szerepeltetése is fényt vet, akiről egy ízben gyanúsan szkeptikusan fogalmaz a szöveg beszélője: „mi van, ha magát üldözi?" A „regényhős akarok lenni" záró- (és nyitó-) mondat pedig végzetesnek bizonyul, hiszen innen a kötet szinte minden darabjában felbukkan, mégsem érezni a szövegek közötti biztos összetartozást, egymáshoz teremtettséget - köztük az átjárás leginkább az alakok felbukkanására szorítkozik. A fent emlegetett játék a Kishitű Zsuzsiban tetőzik, amelyben a fő szöveget egy betéttörténet gazdagítja, Vikomm Oszkár Kishitű Zsuzsi, című, regényként aposztrofált műve - a két írást motivikus, hangnem- és stílusbeli áthallások kötik össze, Radvánszky Olivér szerepeltetése pedig a könyv első darabjához kapcsolja az „eredeti" szöveget. Balogh Tamás novelláinak nyelve bár puritán, nem szépirodalmi igényű puritánságról, az írói közlés, és vele a stílus, a kifejezőeszközök, szóképek vagy alakzatok egyszerűségéről, minimumáról van szó: a Nemlétező dolgok szövegei „átlagosan", jobbára a közepes, sokszor az alantas (ritkábban a trágár) stílusnem eszközeivel, gyakran a szlengből vett fordulatokkal élnek, narrátoraik (narrátoruk?) hétköznapi módon, olykor a szórendre sem ügyelve, kimondottan- és szándékosan - esetlenül fogalmaznak. Nincs bennük tehát „erős", látványos, esetleg filozófiai igényű, elgondolkodtató mondat, vélhetően kevés olyan olvasó lesz, aki a kötet bizonyos szöveghelyeit füzetbe vagy emlékkönyvbe másolja. Ha feltevésem valósnak bizonyult, és a Nemlétező dolgok tényleg az elmúlt „csöndes" tizenegy év dokumentuma, akkor az Átlag regénye sem kecsegteti sok jóval az ínyenc olvasót: a „szép" mondatokra, egyelőre még, várnia kell. Fontos megjegyezni, hogy a könyv szövegeinek műfajmegjelölése korántsem pontos, ugyanis a 171 oldalon található öt (!) írás közül talán csak a tárgyalt Bokaviadalra mondható, hogy novella, illetve erre sem: a 28 oldalas szöveg szétfeszíti egy novella kereteit, de elbeszélésnek sem mondható, hiszen a bokaműtétje után E/l-ben megszólaló narrátor nem klasszikus értelemben el-mesél, inkább (a történet egyik szereplőjeként) mesélget, töredékesen, viccelgetve felidézi az elmúlt napokat, melyekről kiderül hogy nem nyolcán vannak, ahogy erre a beszélő emlékezett, csupán egyetlen van belőlük, a narrátor pedig- régi fogás, de nem hat avíttan - álmodta őket. A Kishitű Zsuzsi megint csak terjedelmes írás, ráadásul műfaji besorolásának problematikussá- gáról a szövegben található említett betéttörténet s különösen annak műfajmegnevezése árulkodik. A Balkéz Kettő ugyancsak kisregénygyanús, az „elveszettnek" titulált Bolond Éva pedig a könyvnek az a fejezete, ahol a jó szándékú, történetme- sélős prózára áhítozó olvasó - ha eddig még nem tette - biztosan pihenteti a művet: a lábjegyzetekkel tarkított, oldalnyi hosszúságú Kosztolányi- mottóval dúsított mindösszesen tíz (!) oldal első megjegyzése szerint „[ejlőkerült részlet a Bolond Éva című elveszett regényből". Kis megköny- nyebbülés, hogy a kötetzáró Átlag regénye műfajmegjelölő címmel rendelkezik, ezzel viszont az a probléma, hogy a tulajdon életének regényét író Átlag történetét hat fejezetbe sűríti a szerző, így egyes részeket (például a hegyvidéki kirándulás meseszerű történetét) óhatatlanul súlyoz, eltúloz, tehát a szöveg nemhogy regénnyé nem áll össze, de regénytöredéknek is csak jóindulattal nevezhető; legyen: regénytöredék-paródia. Azon pedig már meg sem lepődhetünk, hogy Átlag - a borítónak és számos szövegrésznek megfelelően- a szöveg (és a könyv) végére érve, miután egy 111
