Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Orcsik Roland: Amikor a szimbólumoknak nyoma vész (Hász Róbert: A künde)
a hivatalos krónika (a Virgil apát szájíze szerinti változat), a második Stephanus elmondása alapján lejegyzett történet, illetve a harmadik tanítványa, Langresi Alberich kommentárja, vagy ha úgy tetszik, reflexiója a két változatról, a hivatalosról és a Stephanuséról. A három szövegváltozat tipográfiailag is különbözik egymástól, ami segíti az olvasót a ráhangolódásban. Alapvetően két elbeszélői nézőpontból megírt történettel van tehát dolgunk: a hivatalos krónikát a mindentudó narrátor mondja el, Stephanus meséje én-elbeszélés a másikhoz, ám mindkettőt végül ugyanannak a szerzőnek, Alberichnek a tollából ismerjük meg. Alberich utal is a saját megbízhatatlan hitelességére: „de hogyan is árulhatnám el neki [Stephanusnak], hogy nem egészen úgy írom ám meg a történetét, ahogyan azt ő előadja nekem, szavait nem mindig követem hűen [...] és ha írás közben úgy érzem, a történet menete egyéb irányokat kéván, hát egyik szememet behunyom, s kanyarítom kissé félre a mesét, hogy megfeleljen saját kévánalmamnak" (83-84.) Számára az írás egy olyan tükör, amelyben saját hasonmását pillanthatja meg: „olyan ez nekem, mint találkozni egy másik önmagámmal, akit eddig nem ismertem" (81.) Érdemes még kiemelni, hogy Stephanus mindvégig szintén a másiknak mesél, a jelenlévő, de a történetben mindvégig láthatatlan Alberichnek, akinek a pozíciója így az olvasóéval lesz azonos. Innen nézve érdekes tükörkonstrukció működik a regényben: Alberich másikja Stephanus, Stephanusé Alberich, illetve az olvasó másikja Stephanus, s Stephanusé a mindenkori befogadó, aki a saját értelmezése alapján alakítja tovább és alkotja meg önmaga történetét. E módon értelmezhető a regény az „olvasás allegóriájának" (Paul de Man). És az sem elhanyagolható tényező, amire Bombitz finom észrevétele rávilágít: „[...] egy külvilági szemével láthatjuk saját, olvashatatlan élettörténetünket!" (Bombitz: i. m.) Ám a regény mégsem áll meg a történés, vagy a történelem, s ezáltal a nemzeti identitás rekonstruálásának viszonylagosságánál. Éppen a személyes, individuális értelmezés általi lehetőségre hívja fel a figyelmet, ami az egyéni sors és az önmegismerés részévé teszi az egészet. Hász műveiben az egyén sorsa, lehetőségei csak látszólag szabadok. Ahogy előre haladunk a történések szövevényében, azt látjuk, hogy az egyén útját mindig a hatalmi játékok, manipulációk írják. Hasonló a helyzet a szerző első regényében, a Diogenész kertjében (1997), ahol a főhős gyakran akaratán kívül bonyolódik különböző kalandokba. Ugyanezt találjuk a második, Végvár (2001) című művében. Hasonlóképpen A kündében Pannóniái Stephanus, illetve Csaba-ur különféle hatalmi, politikai manipulációk eszköze csupán, ráadásul a saját történetét sem ő írja, hanem tanítványa szándékának van kiszolgáltatva. Mondhatjuk, hogy ez a sors jellegzetesen közép-európai, kafkai sors. Hász műveinek figuráit az is rokonítja még, hogy lázasan kutatnak önmaguk eredete, kiléte után, s ebben gyakran segítségükre vannak az álmok és a látomások, ami arra enged következtetni, hogy az eredet kérdése Hász műveiben mélyebb, transzcendens dimenziót sejtet. A kündében is egy látomásszerű álom, s a vele járó ősmotívum, a varjak csigázzák fel Pannóniái Stephanus kíváncsiságát önmaga származása iránt. A történet akkor lendül be, amikor Stephanus politikai megbízást kap az őt annyira nem kedvelő Aquileai Virgil apáttól: át kell adnia egy üzenetet a pogány türkök fejedelmének, azzal a céllal, hogy szövetkezzen a pápával Ottó császár ellen. S attól a perctől kezdve, ahogy a főhős átlépi a két világ közötti határt, a keresztény/civilizált világból a pogány, ismeretlen vidékre kerül, egymást érik a fordulatok. Ugyanakkor, miként más Hász-írásokban, a határátlépés itt is szimbolikus aktussá válik: Pannóniái Stephanusban a pogányok földjén felidéződik az elfeledettnek hitt nyelv, rájön kettős identitására. Ahogyan Alberich írással lépi át a mindennapi világ törvényszerűségeit, úgy Stephanus az elfeledett, idegennek tekintett anyanyelvének újbóli beszélésével addig elfojtott, ismeretlen önmagát fedezi fel. Hász mesteri módon, a krimikre jellemző feszültségkezeléssel vezeti főhősét (és az olvasót) a rejtély szűkülő köreiben. S ahogy a legtöbb Hász-műben, az egész rafinált konstrukció azt sugallja: minden töredékesség ellenére a történetekben helyreállhat a rend. A regény második elolvasásával az olvasó ugyan megfosztódik a krimiszerű cselekménygombo- lyítás izgalmától, ám ehelyett más kérdések kerülhetnek előtérbe. Többé nem az lesz az 97
