Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 2. szám - Balogh Tamás: „Egy reggel a postás levelet hozott” (Kosztolányi ifjúkori helykeresésének önellentmondásai)

Kosztolányi ekkor már biztosan ismerte Ady nevét, a Négyesy-szemináriumon egyik társuk, Mohácsi Jenő lelkes híve volt már Adynak.48 Ezért írta a Bécsből hazatérő Kosztolányi Babitsnak 1905 júliusában, ottani élményeit összefoglalva: „Hányódtam, koptam, színtelenedtem Bécsben. [...] A múzsám a múltakon kérődzött, de azért elég sokat írtam. Ezenkívül magyar lettem, keserves, javíthatatlanul, butául naiv magyar - minden Mohácsi Jenők és Ady Endrék ellenére."49 Feltehetően itt, Bécsben írta - éppen Adyék ellenében - a „tüntetőén" régebbi és „magyarabb" irodalmi beszédmódot idéző Füstit is.

De mégsem csupán ez a „magyarság-ellenesség" lehetett Kosztolányi baja Adyval. S ha „nyilvánvaló, hogy Ady előretörése Kosztolányit ettől [1905 nyara] kezdve, tehát lényegében már kezdettől idegesíti",50 akkor nem nehéz elképzelni, mit gondolhatott róla október után, hiszen a Morituri ugyanis nem az egyetlen Ady-szereplés az ekkor megjelent Figyelőben: Színi Gyula éppen itt, nem sokkal a Fasti mögött szólt először érdemben - sőt elragadtatottan - a költőről. A hamarosan megjelenő Új versek előzetes beharangozójában lobogó lelkesedéssel hirdette Adyt mint az új nemzedék vezető költőjét: „Várjuk tőle [ti. Adytól] a legújabb generációnak azt a dicsőségét, hogy nagyvilági szellemű, modern és mégis minden ízében, lélegzetében magyar költőt ad az új századnak. A Kiss József, az Ignotus, a Heltai Jenő generációja után ez a nemzedék meddő volna? Ady Endre heraklészi küzdelemre indul az új kötetével, és mi, barátai, csillogó szemmel kísérjük."51

Színi ezzel azonban nemcsak azt állította, hogy Ady a legjobb fiatal költő, hanem azt is, hogy nem valaki más, mondjuk Kosztolányi. Ez Kosztolányinak, aki - levelezéséből tudható - erősen aspirált a legjobb költőnek járó elismerésre s a vele járó szerepkörre, nyilván erősen az önérzetébe tiport. S mivel Ady elismertsége az idők folyamán nem csökkent, sőt nőtt és állandósult, majd a kultusz és kánon miatt még halálával sem múlt, egyértelmű lett, hogy ezt a szerepkört jó ideig senki más, így Kosztolányi sem töltheti be. Valami mást kellett hát önértékelése védelmében kitalálni.

Ezt a sérelmet különös módon fordította visszájára: ha már nem őbenne ismerték fel a fiatal költőnemzedék legkiválóbb alkotóját, hát visszaemlékező írásaiban rendre azt sugallta, mintha ő fedezte volna fel Adyt!

Előbb csupán, közvetlenül Ady halála után, elismerte és leszögezte, hogy Ady halálával „egy nagy irodalomtörténeti korszak zárult be, melynek kezdetét 1905-re [!], a végét pedig 1919-re lehet tenni",52 egy hónappal később - s ráadásul a Nyugat Ady-számában, tehát nagyon hangsúlyos helyen - azonban már mint ennek az (általa is deklaráltan) irodalomtörténeti nagyságnak közeli ismerőse tüntette fel magát: „Ady Endréről, a régiről, a huszonhét évesről írok, kit húszéves koromban ismertem meg. [...] Mire emlékezem? Vészi József és Kabos Ede lapjánál, a délután megjelenő Budapesti Naplónál reggelenként morcosán, idegesen leül egy íróasztalhoz, egy korsó sört hozat a szolgával, és glédába állítja maga elé a cigaretták rendjét. Megjelenésében van valami varázsos és rábeszélő. [...] Ismeretlenül is fölkelti a figyelmet. O a költő, az »új költő«. Szenvedélyek áradnak belőle, melyek rokonszenvessé teszik mindenki szemében." Itt is, de többször, több helyen is leírta, hogy jó néhány alkalommal együtt vacsoráztak, hogy ott volt a cikkek, versek születésénél, a nagyság közvetlen közelében, sőt egész életében végigkísérte: „Húszéves

48 vö.: Kiss Ferenc: A beérkezés küszöbén. Babits, Juhász és Kosztolányi ifjúkori barátsága. Bp., 1962., ezen belül is kiváltképp: Az első nagy próba: Ady fogadása című fejezet (125-137.)

49 KDL 85.

50 Kiss Ferenc: lm.

51 Színi Gyula: Ady Endre. Figyelő, 1905. okt. 658.

52 Kosztolányi Dezső: Ady Endréről. Jegyzetek, emlékek, gondolatok. Figaro, 1919. febr. 5. In: Egy ég alatt, 205-209.

71