Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 2. szám - Buda Ferenc: Négyszázkilencvenöt nyolc-nulla-nyolc – 1957: az én huszonegyedik évem – (III. rész)
már oly szembetűnően megcsappant, hogy szinte állandóan gyötört bennünket az éhség. Mindannyian nehezen viseltük a koplalást, de kiváltképp a fiatalja. Elhatároztuk hát: többé ezt szótlanul nem tűrjük. Ha a soron következő étkezésnél is annyit adnak be, mint amennyit már napok, sőt hetek óta, úgy azonmód visszautasítjuk mindannyian. Úgy is történt. Halljuk a cipekedő házi munkások csoszogó lépteit, koccan a fazék feneke, ahogy leteszik, csörren a kulcs, nyílik az etetőnyílás. Én adom ki rajta először a csajkát, ahogy kapnám vissza, belepillantok - hát alig van az alján.- Nem fogadom el! - tolom vissza.- Osztán mér nem fogadod el? - jelenik meg a házi kék szeme s rózsás malacképe az ajtó túloldalán.- Azért, mert kevés, nem ennyi jár egy embernek.- Te tudod - vonja meg amaz a vállát. - A következőt! De nincs következő: a többiek már ki sem adják a csajkájukat. Most a kísérő fegyőr hajol oda a ablakocskához:- Maguk itt ne szívóskodjanak - azt mondja -, mert nagyon rá fognak faragni!- Nacsak! - veti oda neki valaki a zárka mélyéről. - Tán be fognak zárni? Ezen egy kicsit elnevetgélünk, de a smasszer, ha netán ismeri is a tréfát, nem szereti:- Fognak még maguk másképpen is beszélni! - fenyegetőzik. - Majd még rimánkodnak feleennyiért is!- Ó, igen, felügyelő úr! Magának még tán le is térdeplünk! Erre már csak egy cifra káromkodás volt a válasz, s a fazekat vitték tovább sorban a többi zárkához. Jó fél óra eltelik az ebédosztás után, mi meg csak ülünk éhesen, s hatfogásos nagy lakomákról ábrándozunk. Egyszercsak közeledő súlyos lépések koppaná- sa hallik, majd csörren a kulcskarika, csikorog a zár, nyílik az ajtó. Felállunk, vigyázzba igazítjuk magunkat.- Főtörzsőrmester úrnak tisztelettel jelentem... - kezdi rá a szobagazda, ám az ajtóban tornyosuló, legalább 120 kilós fősmasszer leinti:- Elég! - s tekintetét végighordozza a csíkos ruhában feszítő társaságon, majd pofára hízott, piros foltokkal ékes, borotvált ábrázatát felém fordítva int a mutatóujjával: - Velem jön! Lekísér a börtönirodába, behúzza maga után az ajtót s szembefordul velem:- Maguk itt mit szervezkednek? - szegezi rám tekintetét a magasból.- Mi nem szervezkedünk - nézek a szeme közé -, csak éhezünk.- Akkor miért utasítják vissza az ételt?- Azért, mert már jó ideje kevesebbet kapunk annál, mint amennyi jár.- Remélem, tudja, nem maguk szabják meg, mekkora legyen az adag!- Tudjuk. De azt is tudjuk, mekkora egy adag.- Honnét tudják?- Biztos helyről.- Na, ne mondja! Aztán ki szervezte ezt az egészet maguknál?- Senki. Egyszerre döntöttünk így. 39
