Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Ittzés Mihály: A népzenekutatás Kodály nyomdokain
A még közvetlenebbül Kodály Zoltán népzenekutatói munkásságához kapcsolódó könyvekről kell most röviden szólnunk. Ezek az utóbbi évek termését gazdagították. Részben olyan, egyik-másik esetben monografikus igényű tanulmányok, amelyek nemcsak a zenei anyag bemutatására, egy-egy tudományos kérdés tisztázására íródtak, hanem a népzenekutató Kodály személyét és munkásságát vették górcső alá. Áttekintésünk semmiképpen nem lehet teljes, éppen az anyag számbeli és tematikai gazdagsága miatt. Elsősorban olyan könyvekről lesz szó, amelyek részben vagy egészben a népzene területén művelődni akaró nem szakmai olvasóknak is tanulságosak lehetnek. Paksa Katalin a kimeríthetetlenül gazdag témát más nézőpontból és szándékkal közelítette meg, mint a már említett összegező szerzők, amikor könyvének a Magyar népzenetörténet címet adta (Balassi Kiadó, 1999). Azt mondhatnánk, hogy a szerző nem kevesebbre vállalkozott, mint amit már disszertációtémán gondolkozva az ifjú Kodály Zoltán tervbe vett. Súlyos kérdést vet fel a vállalkozás: egyáltalán meg lehet-e írni egy olyan művészet történetét, amelynek lényegéhez tartozik a szájhagyomány, írásos dokumentumai pedig a múltból alig-alig vannak. Amik meg fellelhetők, azok egyrészt inkább az éppen népszerűt, ismertet tartalmazzák, másrészt - főleg zenei szempontból- nem megbízhatók, nem tudományos igényűek. Éppen ez a felismerés gátolta meg Kodály Zoltánt, hogy eredeti disszertációtervét megvalósítsa: megírja a magyar népdal történetét; ehelyett doktori értekezését A magyar népdal strófaszerkezete címen készítette el 1906-ban. Később aztán több évtizedes kutatás eredményét vonhatta meg Néprajz és zenetörténet, illetve Népzene és műzene című előadásaiban, az 1930-as években, felismerve a szájhagyományos népi kultúra jelentőségét a magyar zenei múlt, elsősorban dallamemlékek kutatásában és rekonstruálásában. A 20. század végére már olyan hatalmas zenei anyag és egyéb tudás - néprajzi, történeti, összehasonlító népzenei - gyűlt össze, hogy Paksa Katalin sikerrel vághatott neki a feladatnak. A népdalszemlélet változásait a népies dalirodalom áttekintésével tisztázza, majd sorra veszi a fejlődés-változás különböző, egymásra épülő vagy új áramlatként megjelenő rétegeit. Az évszázadnyi időben összegyűlt hatalmas anyag révén ma már sokkal árnyaltabb ismereteink lehetnek a magyar népdal stílusrétegeiről, mint volt a magyar népzenetudomány alapító mestereinek első összegezése idején. Paksa Katalin könyve teljes áttekintést ad a szemléletesen, jól megválasztott kottás és hangzó példákkal - meg- könnyítvén akár a stílusos népdaléneklés elsajátítását is az olvasónak. Ezzel is mintegy a kodályi szándék megvalósulását, a népzene közkinccsé tételét szolgálja. Egyszerre felel meg a könyv kétféle igénynek: egyfelől a téma tudományos feldolgozását adja, másfelől a tanító szándékot érvényesíti. Kodálynak egy másik, a körülmények szorításában csak korlátozottan teljesült, illetve félbemaradt tervét valósították meg (amennyire csak lehetett) az MTA Zenetudományi Intézetének kutatói, Szalay Olga és Rudasné Bajcsai Márta, amikor a Magyar Népköltési Gyűjtemény új folyama elsőjeként megjelentették a Kodály Zoltán nagyszalontai gyűjtése című könyvet. A nagyszabású és fontos sorozat éppen a kompromisszumok árán megszületett, Kodály Zoltán közreműködésével Szendrey Zsigmond által szerkesztett, 1924-es évszámmal megjelent Nagyszalontai gyűjtés című XIV. kötettel szakadt meg. Ennek a Kodálytól származó zenei részét, a lehető teljességre kiegészítve, mintegy kritikai kiadásban hozta a Balassi Kiadó és a Magyar Néprajzi Társaság 2001-ben megjelent testes kiadványa. A kötet élén természetesen Kodálynak az Arany János szülőhelyén, s némiképp nyomdokain elindult munka körülményeit megvilágító írását idézik - a szerzői kézirat alapján- a szerkesztők. Kiviláglik ebből a rövid dolgozatból többek között az, hogy a magyar népzene élete és kutatása az I. világháborús évek, majd a trianoni „országátszabás" miatt 102
