Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 12. szám - Berlász Melinda: „Csak lélekben és gondolatban” (Veress Sándor Kodály-köszöntői az emigrációból)

Szimfónia), akár zenekarra, kórusra, énekhangra avagy szólóhangszerekre ír, zenei idiómájának gyökerei mindenkor népe zenéjének őshumuszából táplálkoznak. Művészi kereteit, a zenei anyag megformálásának technikáját azonban Palestrinától, Bachtól, Beethoventől sajátította el és így, ezen az úton vezette vissza a magyar zenét több mint 300 éves számkivetettségéből, és immár ragyogóbb köntösben, mint valaha, a nyugat-európai népek nagy zenei családközösségébe. Mivel pedig itt is a dolgok kölcsönhatása érvényesül, idézzük Tóth Aladár szavait: „Mióta Kodály hasonló kulturális magaslatra emelte a magyar nép zenéjét, azóta Palestrina már könnyen megközelíthető minden magyar számára."

Ámde, ha Kodály csak ezt teszi, akkor ez megmaradt volna a nevéhez fűződő nagy egyéni cselekedetnek a művészi példa kisugárzó intenzitásával úgy, mint az európai zenetörténet többi nagy alkotó művészének életműve. Kodály azonban mélyebbre akart hatolni. Tudta, hogy zenei műveltségünk megalapozásához és fennmaradásához ez nem elég. Ehhez az szükséges, hogy a nemzet minden társadalmi rétegének tagja, bölcsőtől a sírig, az óvodás gyermektől az idős nemzedékig körül legyen véve egy olyan zenei légkörrel, amely a teljes magyarság és teljes európaiság oxigénjével telített. így tanítása nem szorítkozott csupán zenefőiskolai tantermének szakmai kérdéseire, hanem annak falain messze túl átfogta az egész magyar zenekultúra területét. Harmincöt éves zenefőiskolai tanári működése alatt, de azóta is, hogy ezt felcserélte a Magyar Népzene Tára kiadásának tudományos akadémiai vezetésével, egészen a mai napig, nem szűnt meg írásban, szóban és százakra menő pedagógiai célzatú irodalmi- és kórusművével a magyarság zenekultúrájának ügyét a zenei nevelés reformjával szolgálni. Ezért harcolt 1925-től, első gyermekkarainak megjelenésétől kezdve tudatos célirányossággal és minden rendelkezésre álló eszközzel a magyar gyermek helyes zenei neveléséért az iskolai énekoktatáson keresztül. Ennek a célnak alapgondolatait így foglalja össze a Magyar Népzene Tára első, a teljes magyar népi gyermekjátékkincset felölelő hatalmas kötetéhez 1951-ben írt előszavában:

„Aki nem szereti a magyar népet, leghamarabb a gyermeken átfogja megszeretni, amint e játékok varázslatos kaleidoszkópjából felé sugárzó, s a pajkos hetykeségtől gyengéd ellágyulásig változó száz arcát figyeli és megismeri. Ezért a nevelő nem lehet el e játékok beható ismerete nélkül. Szomorú gyermekkora nyomait holtáig viseli, aki úgy nőtt fel, hogy nem volt részük bennük. Annak nincs sürgősebb teendője, mint utólag megtanulni, beleélni magát, mert enélkül nem férkőzik a gyermek leikéhez. Csak itt látja, hogyan tükröződik a világ a magyar gyermek lelkében."

Végül pedig előszavát e sorokkal zárja:

„Olyan a magyar népköltészet, mint egy hegyi patak, melynek medrébe nagy kőszikla gurult s útját csak annak megkerülésével folytathatja, előtte tóvá dagad s látszólag nem is folyik. Azt a sziklát medréből félregörgetni, hogy szabad folyását, fejlődését semmi se gátolja többé: köznevelésünk, tudományos és művészeti politikánk legfőbb teendője."

Kodály művészete az országhatárokon bévül és kívül egyformán hirdeti zenénk teljes magyarságát és teljes európaiságát. De nékünk Ő ennél sokkal több: folytatása történelmünk azon nagyjainak, akik nemzeti létünk megpróbáltatásainak sötét idejében mindenkor világító fáklyái voltak a magyarságnak a jobb jövője felé vezető úton. Ezért szóla Bartók imigyen róla:

„Ha azt kérdezik tőlem, mely művekben ölt testet legtökéletesebben a magyar szellem, azt kell rá felelnem, hogy Kodály műveiben. Ezek a művek hitvallomás a magyar lélek mellett. Külső magyarázata ennek az, hogy Kodály zeneszerzői tevékenysége kizárólag a magyar népzene talajában gyökerezik. Belső oka pedig Kodály rendíthetetlen hite és bizalma népének építő erejében és jövőjében."

(Megjelent: Új Látóhatár, 1962. december, 509-514.)

100