Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Heltai Nándor: Tóth Lászlónak is köszönhető, hogy Kecskemét szívébe fogadta Kodály Zoltánt
sa és élvezhesse. Ennek hiteléül és állandó bizonyságául ezt az oklevelünket városunk pecsétjével megerősítve kiadtuk. Kecskeméten, a város törvényhatósági bizottságának az 1947. év december havának 16. napján tartott díszközgyűlésből. Laczi Pál Tóth László főjegyző polgármester Kodály a korabeli sajtótudósítások szerint meghatóban köszönte meg az elismerést. „Otthont adnak" Fiatal koromban bánkódtam néha azon, hogy miért nem vagyok én otthon sehol sem úgy, mint az, aki végigmegy a falun, minden kapu mögött sógor, koma int neki és minden házban rokon vagy régi kedves ismerős üdvözli. Az ilyen ember lelkében mélyebb a humuszréteg, mélyebben nyúlnak gyökerei a talajba. Az ilyenekkel összehasonlítva mindig ágrólszakadt, tengő-lengő lénynek éreztem magam, akinek nincs sehol otthona. Szüleimnek vándorélete tette lehetetlenné, hogy Kecskeméttel kapcsolatban kialakíthassam magamban azt az érzést: függetlenül attól, hány ezerszer írtam le életemben, hogy Kecskeméten születtem. Ilyenkor valami nimbuszt fedeztem fel magamban, melynek kerestem a tartalmát, az igazi jelentőségét. Mégis, valahányszor visszakerülök ebbe a városba, elmondhatom: »Sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek.« Régen elhaltak már azok az öregurak, akik valaha nagyapám vendéglőjében kóstolgatták az akkor még nem oly híres barackpálinkát. Azonban az ország különböző részein végzett falusi vándorlásaim közben egy másfajta otthonérzés alakult ki bennem, ami még talán többet ért, mint a teljes beleszületés, aminek esetleg semmi egyéb következménye nincs. Ez a humuszréteg talán nem olyan egyhangú, mint az olyan, ami egy helyen való felnövekedés után alakult ki, hanem inkább hasonlít a koronázási dombhoz, amelyben az ország minden csücskéből van egy darabka. Ilyen alakult ki bennem, és ez túltett a fiatalkori bánatos hangulaton, mert egy napon ráébredtem; sokkal szorosabban tartozom az egész magyarsághoz, mint bárki a saját szülőföldjéhez. Ez az érzés gyakorlatilag akkor érvényesült, amikor a húszas évek első felében válaszúira kerültem. Aközött kellett választanom, itt tengődöm-e ebben az országban, ahol akkor az életlehetőségek igen megszűkültek, vagy a nyugati, gazdag kultúrájú államokban keresem a boldogulást. Éppen azokban az időkben nyílt meg számomra a lehetőség, amikor a kecskeméti Vég Mihály szövegére adatott írnom a Gondviselés végtelen kegyelméből egy olyan művet, amely megnyitotta előttem az utat nyugat felé. Választanom kellett, hogy itthon kínlódom-e tovább és a budapesti Zeneakadémián próbálom-e továbbra is civilizálni, a művészet szigorú szabályaiba törni az erre nem született rendetlen és rakoncátlan tehetségeket és féltehetségeket, vagy az amszterdami Zeneakadémia régi kultúrán felnőtt nemzedékét vezetem-e a zene rejtelmeibe. Mi döntött a választásban? Nem az itthoni rosszabb és keményebb élet, hanem az, hogy láttam a nyugati városok és országok magasabb kulturális életét, és láttam azt, hogy Kecskemétnél nem nagyobb városok olyan zenei életet tudnak teremteni, mint nálunk talán még a fővárosban sem. Ekkor megvilágosodott előttem, hogy nálunk a zenekultúra idegen importált cikk maradt, mert készen hozták be kívülről. Nem úgy alakult ki, mint külföldön, a saját gyökeréből és saját talajából, hanem mindig idegen és gyökértelen maradt. Akkor világosodott meg előttem, hogy csak ennek a népnek az adottságaiból lehet zenéjét kifejleszteni. Ez irányította választásomat. Úgy láttam, hogy egy ilyen vállalkozásért érdemesebb küzdeni, mint külföldön nyugodtan, kényelmesen élni. Ebben az időben alakult ki bennem, hogy olyan zeneirodalmat kell teremteni, amely ennek a népnek és ennek az országnak a gyökeréből indul 74
