Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Péteri Lóránt: Zene, oktatás, tudomány, politika (Kodály és az államszocializmus művelődéspolitikája [1948-1967])
kikben is láthatja programjának igazi szövetségeseit. Nyolcvanévesen, a politikai és a zeneélet hivatalosaitól körülünnepelve és általános tisztelettől övezve is egyre idegenebből érezhette magát a magyar zenei életben. III. 1963-1967 Láthattuk, hogy az általános és középiskolai ének-zene oktatásnak 1963-ra olyan új rendje alakult ki, amely - bár bizonyos technikai elemeiben hivatkozott a kodályi pedagógiára - egészében véve Kodály kultúrafelfogásának megtagadását jelentette. Érthető tehát, hogy Kodály a művelődési eszményeit megvalósítani hivatott mintaintézményekre összpontosított, vagyis az ének-zenei általános iskolákra, melyekben a gyerekek a szokásos tanórákon felül emelt számú énekórán és karéneklésben vesznek részt, esetleg hangszeren is tanulnak. Az ötvenes évek második felétől kezdve azonban fokozatosan országos hálózattá nőtte ki magát egy másik, ugyancsak a gyermekek és ifjú emberek tömegeinek zenei nevelésére vállalkozó intézménytípus: az állami zeneiskola. Itt az oktatás középpontjában a hangszeres képzés és a társas zenélés (vagyis a zenekari és kamarazenei játék) áll, noha a hallásfejlesztés és zenei írás-olvasás terén ezek az intézmények is messzemenően figyelembe vették a Kodály által szentesített módszereket. A két iskolatípust persze mindig konkrét pedagógusok és konkrét növendékek munkája, erőfeszítése és öröme töltötte és tölti meg ma is folytonosan változó, eleven tartalommal. Ha azonban egy pillanatra elvont ideáltípusokként tekintünk rájuk, úgy világossá válik, hogy mögöttük - kimondva-kimon- datlanul - két kultúrafelfogás állt. A zenei általános iskolák mögött az éneklő nép kodályi gondolatát találjuk. Az állami zeneiskola fő célja pedig - ha ezt a hatvanas években nyilvánosan nem is lehetett hangsúlyozni - a polgári magas kultúra értékeinek közvetítése, elterjesztése, átélhetővé tétele a tömegtársadalomban: ez volt egyébként a régi századforduló mérsékelt szociáldemokratáinak művelődéspolitikai alapvetése. Megfontolva, hogy a kétféle intézmény máig a magyar zenekultúra, sőt: a társadalmi integráció felbecsülhetetlen értékű aranyalapját jelenti, talán nehéz megemésztenünk, hogy Kodály - élete alkonyán - meglehetősen ellenségesen viszonyult az állami zeneiskolákhoz, melyekre az ének-zenei általános iskolák nemkívánatos riválisaként tekintett. Az ügyben az informális kapcsolati hálón keresztül, a politikai hatalom támogatását igénybe véve kívánt intézkedni. 1966-ban Kállai Gyula miniszterelnök előtt úgy érvelt: „[Az állami zeneiskolák...] nem képesek felfogni az egységes nevelés kulturális, morális és gazdasági jelentőségét... féltékenyen áskálódnak az ének-zene tagozatú iskolákra... a zeneiskolák előtt a régi burzsoá zenetanítás lebeg, mely szerint a zene csak egy kiválasztott réteg tulajdona... a zeneiskola szakzenészeket képez..." A miniszterelnök Ilku Pál művelődésügyi minisztertől várt tájékoztatást. Ilku megvédte a zeneiskolákat, hangsúlyozva, hogy a két iskolatípus eltérő, egymást kiegészítő funkciót lát el, ám egyaránt a „tömegzenei nevelés" iskolája. A „Kodály-módszer", illetve a zenei általános iskolai oktatás rendszere mindazonáltal olyan kulturális portéka volt, amelynek diplomáciai értéke a hatvanas évek kultúrpolitikai irányítása előtt sem maradt rejtve. A felélénkülő nyugati - eleinte főként angolszász - érdeklődés emellett némi zavart is keltett a politikai hatalomban. Döntéseket kellett hozni arról, milyen intézmény és milyen formában szervezze, ellenőrizze vagy éppen korlátozza a Magyarországra érkező delegátusok tevékenységét. Olyan kihívás volt ez, amilyennel az ötvenes években aligha kellett az apparátusnak megbirkóznia. A hatvanas évek közepén az Egyesült Államokban legfelső szinten kezdeményezték a „Kodály-módszer" amerikai 59
