Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 12. szám - Dobozi Eszter: Kodály Zoltán tanulmányainak stílusáról
írott szövegei az élőszóbeliek sajátosságait hordozzák. Retorikai példatárba illő következetességgel dolgozik azokkal a fordulatokkal, amelyek a szónoklat jellemzői. Kodály Zoltán tudja, milyen nagy jelentősége van az írás, a beszéd első mondatának. Feltűnően sokszor indítja írásait in médiás rés - s nem csupán azokat, amelyek eredetileg élő előadásnak készültek. „Harsányi István Két koldus-ének forrása című cikkében kimutatta, hogy a dr. Sztripszky Hiador közlésében megjelent koldusénekek ketteje XVII-XVIII. századbeli műköltőtől ered." - így indítja a Három koldusének forrása című tanulmányát.14 Állításait bőséggel támogatja meg érvekkel. Követeléseit, parancsszónak is beillő nyilatkozatait sosem hagyja kellő indoklás nélkül. Érvelésében elsősorban az indukció módszerével él. A legtöbbször személyes élmény felidézésére építi érvrendszerét. Konkrét példák, tapasztalatok sokaságán át vezeti el a megcélzott hallgatóságot vagy olvasót a mű végére beérlelt tanítás elfogadásáig. Hogy a tények halmozása révén ne duzzadjon átjárhatatlan rengeteggé, amiről beszél, szereti pontokba, alpontokba szedni logikai lépéseit, így téve mind áttekinthetőbbé a beszédet és/vagy írásművet a hallgató és az olvasó előtt egyaránt. Máskor alcímeket alkalmaz hosszabb terjedelmű munkáiban. Nem a fülnek szól azonban, hanem a szemnek sajátos írásjelhasználata. A kérdő és felkiáltójel gyakori megjelenése mellett kiemelt szerepet szán a kettőspontnak. S a legritkább esetben helyezi el felsorolás előtt. A kettőspont munkáiban általában nem a szokványos elválasztó, mondattagoló funkciót tölti be, sokkal inkább a lényeg kiemelésére, a figyelem felkeltésére szolgál. „A dal eleven énekben él; nem olvasással, hanem élőszóval terjed szájról szájra. Ugyan rengeteg a nyomtatott gyűjtemény a XVI. században és számtalan a nyomtatásban megjelent dal nálunk. Amazok akkori kiváló mesterek többszólamú művészi feldolgozásai, emezek ugyan kevésbé művészi, de hangszerre való átírások: mind a kettő csak a zeneértőkre számíthatott, a nagy tömeg egyiket sem vásárolta. Nem volt rá szükség: minden épkézláb ember egy élő dalgyűjtemény. " Szövegkohéziót teremtő utaló- és kötőszók bőségéről szóltunk fentebb, itt épp az ellenkezőjére, a hiányára találunk példát. A hiányt idézett részletében a kettőspont tölti ki, ezzel expresszív hatást ér el. Sokkal inkább, mint bármely viszonyító elemmel. Gyakoriak a zárójelek is. Egyszer hivatkozások közlését oldja meg ilyen módon, máskor ironikus megjegyzései kerülnek zárójelek közé. Amit Kodály Zoltán előadásra alkotott szövegei sajátosságának vélünk, föllelhető szakmai folyóiratoknak írott dolgozataiban, újságcikkeiben is. Meglehet, hogy mindez azzal az attitűddel magyarázható meg, amely a már idézett előszóbeli önjellemzésből is kitűnik. A néptanítói, népszónoki magatartással függhet össze stílusának egyéni íze, szerkezeteinek logikája. Azzal, hogy a beszélő, az előadó, a felszólaló, a szónok előadásmódja átszü- remkedik a kifejezetten írásbeliségre termett tanulmányokba is. Ám talán nem elhanyagolható e jelenség megértéséhez az a párhuzam sem, amely kirajzolódik azon természetesség között, amely Kodály Zoltán nyelvhasználatát élőszóban és írásban jellemzővé teszi, és a között a nyelvfelfogás között, amelyet a vele kortárs Karácsony Sándor vallott a magyar nyelv magyar jellegéről szólván. Kodály Zoltán ismerte Karácsony Sándor munkáit, nyelvünkről alkotott nézeteit. Tanulmányköteteiben többször is hivatkozik rá. Egyik utalása nem is akármikor fogalmazódik meg. 1953-ban. Akkor, amikor Karácsony Sándor nevét már - kényszemyugdíjazása, majd 1952-ben bekövetkezett halála után - újrafelfedezéséig csak kevesen mondták ki, írták le. A Lőrincze Lajos könyvéhez írott előszót a magyar értelmiség nyelvhasználatát kritikusan szemlélő Karácsony Sándorra való utalással zárja: „Ma nagyobb reménnyel indulhat minden nyelvművelő mozgalom, mint valaha, nagyobb megértést várhat az új olvasóktól, mint a régiektől, akiknek nagy része mégis csak azon a bizonyos 14 Im. II. 57. o. 37
