Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11. szám - Zelei Miklós: A nagy szovjet cirkusz (Egy nap Zoltai Károllyal)

az MTI-től a „szép" Balogh Laci, a Tárkányi Béci, a helyi napilaptól Kalmár Pista. Még szerencse, hogy vittem magammal két világosítót. Akkoriban még nagy savas akkumulátorokkal dolgoztunk, olyan tíz-tizenkét kilósokkal. Fiúk, csináljatok nekem helyet! A srácok elkezdték himbálni az akkumulátorokat, nekem nyílt utam volt! Leszálltak, megcsináltam azt a két snittet, ami kell. A csókolózásnál leállt a gépem. Volt díszszázad, ünneplő sorfal és Ceausescu elkezdett vágtázni, hogy alig értem utol. Kádár lassított, visz- szafogta egy kicsit, ahogy mentek a sorfal előtt. Aztán Kádár visszaszól: vége! Ceausescu tovább loholt, Kádár ismét visszaszólt, hogy vége, konyec! Riportfilmünk nagyon rövid lett. A román stúdióban vagy huszonhatszor visszavágták, hogy rámondhassák az eszméletlen mennyiségű szövegüket. Ezután nyomás Nagyváradra. Felrohantam a teljesen ismeretlen helyszínre, ahol meg kellett várnom, míg Kádár nyitott kocsival megérkezett. A kocsi begördült, elegáns, nyitott kocsi, piros-fehér-zöld zászlóval. Ott üvöltötték először, hogy „Isten hozta, Kádár elvtárs!" Volt ennek egy ismétlése később Beregszászon, az pedig úgy hangzott: „Isten hozta, Grósz elvtárs!" Summa summarum, Kádár elvtárs megérkezett. Én egy szép hosszú lépcsősoron rohantam fel a helyszínre, ahol majd találkozik „régi" ismerősével, Ceausescuval. Rengeteg lámpa világított a szemembe, én csak arra koncentráltam, hogy egy jó pozíciót szerezzek magamnak, egy helyet, ahonnan dolgozni tudok. Kinéztem, hogy ott magasak az emberek, az nem jó, itt vannak olyan kisebbek, akik nem fogják takarni a kamerát. Odarohantam, a kis emberek mögött jó lesz. Hirtelen megrántotta valaki a vállamat, odafordulok, akkor az Arriflex 120-as kazettával, meg a fém napellenzővel, majdnem pofon vágtam egy kis embert, aki ott állt. Ceausescu volt az. Még annyit éreztem, hogy megemelkedem, a lábam a levegőben, aztán valahogy földet érek. Simán arrébb tettek a kamerával együtt.- Visszatérve a kijevi pályaudvarra, Kádár János érkezésekor nagy volt a tudósítói tolongás?- Persze.- Nyugatiak is voltak?- Igen. Kint volt mindenki. A Nyugat számára a csekély különállásunk érdekessé tett bennünket, kint voltak ők is. A peronon az autórendszámok szerint volt megjelölve, hogy melyik stáb hol dolgozik. Nagyon figyelmesek voltak, és nagyon szervezetten működött minden. Már mondtam, hogy a magyar rendszámok 083-mal kezdődtek, s az a vasúti kocsi, amelyikből Kádár János kiszállt, pontosan a 083-asnál állt meg, mert nekünk, magyaroknak az fontos. Ez nagyon ki volt centizve. A 82-esek a bolgárok voltak. A franciáknak is ki volt jelölve, hogy hol az ő emelvényük, s mindenki egyből a helyére állt be. Nem kavarodtunk össze.-A moszkvai magyar nagykövetekről vannak emlékeid?- Szűrös Mátyás volt a nagykövet, tolmácsa pedig Thürmer Gyula, amikor odakerültem. Marjai József elvtárs már hazajött, de az utasításait hátrahagyta. A legnépszerűtlenebb az volt, hogy a kiküldetésben dolgozó magyar állampolgárok csak szovjet gyártmányú gépkocsit vehetnek, Ladát. Lehetőség lett volna rá, hogy nyugati autót vegyünk, de nem. Marjai elvtárs megtiltotta. Szűrös Mátyás jó partner volt. Tudta, hogy a sajtónak még ott is van valamennyi hatalma, és minden második héten összehozott egy kis sajtóbeszélgetést. Kávé, egy korty vodka, kellemes diskurálás. Mindig elmondott egy sztorit valamilyen politikai ügy kapcsán, egy-egy hétköznapi történetet. És felhívta az újságírók figyelmét, hogy mi várható a következő héten. Milyenek az elő- értesülések, milyenek az információk, amire érdemes odafigyelni. De azt is elmondta, hogy elvtársak, most aztán semmi nem lesz. Akkor indulás! Akár a tenger fenekére is, hogy legyen anyag, amit haza tudunk küldeni. így kerültünk a nyolcvanas évek elején Brezsnyev Kis Földjének környékére, Novorosszijszk közelébe, a Fekete-tenger partján egy mélytengeri kutatóállomásra. A Kis Föld, oroszul Malaja Zemlja, és ehhez kapcso80