Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 11. szám - Csiki László: A kezdet vége

miniszter vagy titkosszolgálati főnök, legalább egy összekötő telefonszámát sem tudja fejből! Azt Kucu-Kucuék tudták. De - jutott eszembe, és alig hittem el magamnak - megtörténhet, hogy ezek valójában annyira rettegnek attól, amit még el sem követtek, hogy bárki megteszi tanúnak legalább, ha segítségnek nem is. Meg aztán, ha lőnek, és egy fontosnak hitt külföldit is fejbe találnak, ha egyéb nem, nemzetközi felháborodás lesz belőle, és a világméretű kétnapos örvénylés egyik taraja még egy rúzsszállítót is magasba ragadhat, csupán a jelzőt kell megváltoztatni a minősítése előtt. Vagy illatszer-, vagy titkos ügynök. Netán-tán különleges. Különben is, az áldozatokat gyakran nevezik hősnek. Talán mert úgy kényelmesebb. Vagy hasznosabb némi lelkületeknek. Egyiket sem volt kedvem kipróbálni.- Nem lehetne - kérdeztem Kucu-Kucut -, hogy engem az egyik vasútállomáson kitegyetek? Hazamennék.- Itthon vagy.- Hazai föld felett nyugtalankodom.- Nem akarod látni? - fordult felém Kucu. Ő is sápadt volt most, akár az őrnagy, mintha kölcsönvette volna az arcszínét. - Tönkretett, és te még látni sem akarod, mi lesz vele? Elvette az életedet. Azt se tudod már, ki vagy. De még azt sem, hogy mit keress. Hogy melyik a hazád.

Ebbe most belegondolhattam volna, ha nem ezen tépelődtem volna éveken át.

A hazai föld erdős részein nyíló földutakon pedig emberek gyűltek, egymásnak botolva tülekedtek az aszfaltút peremén, integettek, azt sem tudták, kinek. Szorosabban álltak egymás mellett, mint útra kelt társaik a vasúti kocsiban. Most már asszonyokat is láttam, néhányukat gyerekekkel. Az öregebb férfiak konyhai sámlin és zöldséges ládán ültek a hóban, és vagy a cigarettafüstöt fújták, vagy csak a párát. Gőzölögtek mindenképpen. Mindenki az utcán volt, és néhány utca az erdőben volt. A karok meg a levegőben. Az arcok a helyükön, de nem úgy, mint mostanig. Most már tudtak valamit, csak azt nem tudták, mi az valójában. - Miből vetkeztek ki ezek az arcok, ha nem volt semmijük? - humorizáltam némán, magamnak. - Az ezüstnek látszó fogak a régiek, a mosolyok újak voltak. Viselőik nem tudták sem a műfém, sem a mosoly nevét. Eddig inkább csak röhögtek, azt is zárt ajtó mögött. Most meg álltak a köddel földig érő eget söprő fenyőfák alatt, és két mosolygás között olyasmit kiabáltak: éljen. Eltettek valamit. De most már talán a reményt, melynek még nem találták a nevét. Elég vastagon öltöztek ahhoz, hogy akár két napig kint maradjanak a fagyban. Még izzadtak is a kacabajkáikban, mert megenyhült az idő. Hacsak nem a lelkesültség sajtolta ki a verítéküket, mint belőlem a frász.

Szilkében, piros és kék kannákban hordták ki anyaszerű öregasszonyok az ebédet, út mentére, a férjüknek, fiúknak. Dél volt eszerint. Történhetett bármi, errefelé pontosan tizenkettőkor ettek. Mi meg néztük. Haladtunk és láttunk, és fogalmunk sem volt, boldognak kell-e lennünk a látványtól, vagy félnünk kell tőle, már-már rendeltetésszerűen. Ettől a lelkes nyugalomtól. Néztük, amint a borosta környezte szájakból kicsorog a piros leves, amikor óvatlanul elkiáltják magukat. De lehet, hogy csak a nyelvük volt piros.

12