Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Pienták Attila: Három verseskönyv (Egy rock & roll születése)
gozása, a gyermek születése), annyira elbizonytalanított helyenként egyes (datálás nélkül is) jól érzékelhetően régebbi szövegek jelenléte (s ez korántsem minősíti a versek szinvonalát). Mindezekből az következik számunkra, hogy Nyilas egyrészt termékeny költő, s nem csupán az elmúlt négy-öt esztendőben, másfelől, hogy ennek révén bőséges anyag áll rendelkezésére soron következő kötete, sőt, mint látjuk, kötetei összeállításánál. Mindez természetesen jogos és méltánylandó alkotói gyakorlat - ha minden egyes kötetnél biztos ízlés, minőségi önfegyelem társul hozzá. Nyilas első négy könyvében biztosan tartotta kézben anyagát, még ha a Részesülés (bemutatkozó kötete 1997-ből) éretlenebb volt is még (igaz, utólag visszagondolva, ki tudja, mekkora s milyen termésből válogatta össze már akkor debütálását, illetve: mostani válogatott versei révén nem kis mértékben fölértékelődhetik ez a kötete), és ha A látó (2004) már meg-megmutogatta is a túl biztos rutin időnkénti lustaságát. Az Item fiaskója azonban elgondolkodtató: a gyakori kötetpublikáció talán immár túl gyakori. Megértjük Nyilas esetleges elgondolását, hogy verseit minél előbb kívánja „forgalomba hozni", akár külső, akár belső impulzusokat várva ettől, ám figyelmeztetnünk kell rá, hogy két olyan kötet után, mint a Holtjáték (2001) és a De én (2003), már a megtorpanás is kielégületlenséget hagyhat olvasójában, hát még, amikor elsietett, gyenge könyvet ad ki a kezéből. Az Item kudarcáért vigasztal ugyan a Ráolvasások könyve, ám éppen a szinkronpublikálás miatt előbbi árnyéka rávetül az utóbbira. Előre jelezni kritikusként nem tisztünk, de óhajtani olvasóként jogunk van: a fáradtság és erőgyűjtés szakasza után most egy kicsivel hosszabb pihenést kívánunk Nyilas Atillának, hogy a hetedik menet újra mindenestül az övé legyen. És a miénk." Legfrissebb könyvével, a (sugar)free-we 1 Nyilas jelentős ponthoz érkezett költői pályáján: megérkezett a rock&roll-hoz. Természetesen nem azért írjuk ezt, mert akár a tartalomjegyzék átolvasásakor is feltűnnek olyan verscímek, mint a the b-52's, a jerikó, a clash vagy a ramones (valamennyi példa a punkrock ciklusból), hanem azért, mert az új kötet egésze azt a hangulatot reprezentálja, amit közönségesen rock&roll-nak nevezünk. A rock&roll-t általában életérzésként határozzák meg, pedig az, hogy életérzés, tökéletesen másodlagos. A rock&roll éppen úgy stíluskategória, lényegénél fogva, mint a rokokó vagy a Bauhaus, mint ahogy minden kulturális fenomén elsősorban stílusként létezik, azután, amikor ereje megkopik, életérzéssé vénül, mert addigra diplomát szereznek és elhelyezkednek azok a szociológusok, akik immár meg is tudják magyarázni az utóbbit. Nyilas, az olvasó nagy szerencséjére: költő, ekként tehát költői, azaz stílusszinten jutott el a maga rock&roll-jához. Könnyednek tetsző, biztos kezű, sziporkázó, elmeélben bővelkedő, röhögtető, fanyar, ritmusos, és igenis, nem tudok használhatóbbat ennél az évekkel ezelőtt elkoptatott divatszónál: laza, végtelenül laza. Egyrészt meglepő, hogy Nyilas éppen most, és éppen ehhez a stációjához érkezett pályájának. A r'n'r, mint írtuk, helyenként jelen volt megelőző köteteiben is, de korántsem ekkora, egész könyvnyi intenzitással, ha kellő színvonalon is. Ugyanakkor a költészetén fokozatosan eluralkodó személyesség, mely kötetről kötetre minduntalan más életszeletet emelt be - hangsúlyozott tematizáló szándékkal - versvilágába, ez a tendencia tehát természetesen vezetett ide. Utolsó könyveiben, mint láttuk, a magánélet, majd a személyes emlékezet, a fiatalkor vidékén járt - logikus folytatása ennek, hogy megérkezett ahhoz, ami valóban igazán személyes és fiatal és nosztalgikus, a privát r'n'r-hoz. De csak a részleteket illetően privát ez a téma -, hiszen hát kinek „6 trabant / 4 balaton" (fekete doboz), kinek a papné - mert Nyilas új kötetének egésze azt a fajta magabiztosan ritmikus pimaszságot árasztja, ami itt a lényeg. Éppen ezért, bár szívesen tennénk, ezúttal sem látjuk szükségesnek, hogy ciklusról ciklusra haladva tekintsük át a gyűjteményt. A sugar(free) ugyanis egységes egész, nagyobbik ereje az egyszuszra végigolvasandó könyv (meghallgatandó album?) után maradó hangulatban van, ami annál nagyobb szó, mivel az egyes szövegek is kiválóak. Nyilas legjobb formáját mutatja, kimondottan rossz verset ismét nem találni kötetében, közepeset is alig. Örvendetes, hogy oly sok év után szakított a „szövegmontázsok" kötetbe emelésének gyakorlatával, bár aki - a recenzens által érthetetlen módon - szerette ezeket a ciklusait, bizonyára hiányolni fogja őket. Egyelőre definiálásra váró új műfajjal jelentkezik helyettük a talkshow (k*3 sms, ken) című ciklusban: rövid, egyszavas-egymondatos szövegek gyűjteménye ez, a virgonc szellemesség láthatóan kitűzött és teljes sikerrel megvalósított igényével, nem mellesleg üdítő folytatása a nyilasi SMS-ver- seknek. Ez a könyv utolsó füzére, erőteljes zárlat tehát, de ugyanilyen erős a (sugar)free felütése, az atilla-saga című „ősi hun ballada", melynek számos erénye közül a legnagyobb, hogy ennél eltaláltabb Arany-allúzió Weöres Sándor óta nem született a magyar irodalomban. (Weöres neve természetesen evidencia a talkshow (k*3 sms, ken) rövid szövegei esetében is.) Érdekes és 111
