Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Pintér Lajos: A madarat rajzoló kéz (Bodri Ferenc Bánk bán-illusztrációi elé)
A kezdettől alkalmazott regényírói eszközök közül az Izsakhár szövegében új szerepet nyer a funkcionális ismétlés. A korábbi nyomatékosítás, hangsúlyozás - ezen túlmenően az elbeszélő naivitására, szerepalakító infantilizmusára való rájátszás - mellett itt összefoglaló funkciót nyer, az író elmondja, mi történt az előző fejezetekben. Gion, akárcsak előző regényét, úgy írta az lzsakhárt is, hogy annak fejezetei folyóiratban is közölhetők legyenek, mintegy visszatérésként a fejezetekben közzétett hosszabb epikai alkotások hagyományához, amelyek tartalmi összefoglaló módszere ma inkább más műfajban, a televíziós sorozatokban él tovább. Miként J. K. Rowling, a Harry Poffer-könyvek szerzője megfigyelte, hogy a gyerekek figyelmét lekötő rajzfilmekben hat-hét másodpercenként vágják a jeleneteket, és ezt a módszert alkalmazva hozta létre népszerű művét, Gion is regényalkotó módszerébe iktatta a televíziós filmműfaj egyik eszközét, ő nem a snittet, noha nála is minden oldalon történik valami érdekes, fordulatos, hanem az előző fejezet tartalmi összefoglalását hozta vissza az elbeszélő prózába a televíziózás formanyelvéből. Ez a valószínűbb, mint az epikai hagyományhoz való visszatérés, mert Gion az első regényétől fogva nem törődött a hagyománnyal, és nem gondolt arra, hogy az olvasójának kelljen felnőnie a regényeihez, hanem művével elébe ment az olvasónak, s ennek érdekében újította meg az elbeszélés lehetőségeit. Az itt említett négy Gion-regény valóságábrázolási tétje szokatlanul nagy, szerzőjük nem várt az epikai távolság kialakulására, hanem a társadalmi-történelmi események melegében írta művét, amiben a történelem még képlékeny formájában jelenik meg, tulajdonképpen még nem lehet tudni, hogyan és mivé alakul majd az eseménysor. így bármennyi valóságeffektus is zsúfolódik bennük egymás mellé, az olvasónak mindig tudnia kell, hogy íróilag teremtett világról olvas, amelynek reáliái, bármennyire élesek, és nem egy esetben alaposan túlszínezettek, a valóságban kopottak és kicsik, mint hősei, akik csak képzeletükben lehetnek valódi „hősök". Gion megemeli a tapasztalt élményt, megteremti a maga és olvasója Macondóját, ami nem annyira mágikus és kevésbé babonás, mint a latin-amerikaiaké vagy afrikaiaké, de ugyanolyan autentikus imaginatív-realitással jeleníti meg a valóságot, mint amazok. Az eredmény, amire jutnak, ugyanaz, csak témájuk más, eszközeik különböznek. Gion világa azonban a magyar olvasó világa is egyben. S ettől nem lehet kisebb a becsülete. Hőseit a konkrét történelmi idő és valós társadalmi történések éltetik, a tényleges történelmi időt és társadalmi történéseket pedig a konkrét emberi cselekvések és sorsok ábrázolják. Gion regényhősei a „dúsított" realizmus műhelyében öltenek alakot, s többnyire olyan bájosan együgyű figurává válnak, mint a Börtönről álmodom mostanában elbeszélőjének a címfestőből a gesztenyelombok festőművészévé előlépett barátja által faragott, aranyfogú üzbég lányt ábrázoló kőszobor. 95
