Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Fekete J. József: Bájosan együgyű kőszobrok (Helyi színek és túlszínezések négy Gion-regényben)
Fekete J. József Bájosan együgyű kőszobrok Helyi színek és túlszínezések négy Gion-regényben A köztudatban mindmáig él az a tévhit, hogy magyar nyelven nem születhet világirodalmi jelentőségű, vagy bár világirodalmi színvonalú prózai alkotás, a magyar költészet köztudottan rangos, de a prózában nem számítunk a jelentősebb irodalmak közé. Ezen a megítélésen Kertész Imre 2002-es irodalmi Nobel-díja se változtatott sokat, a külföldi könyvvásárokon, fesztiválokon való magyar szereplés népszerűsítő eredménye pedig a felmérések - és becslések - szerint aránytalanul kevés a ráfektetéshez képest. A magyar irodalmi szakmai egyesületek értékelése viszont, hogy „a magyar irodalom a magyar kultúra és az ország egyik leghatékonyabb nagykövetévé nőtte ki magát, az Európa- szerte kimagaslóan népszerű és elismert kortárs magyar irodalom az ország potenciális reklámhordozójává lett". Mégis az a gyanúnk, hogy nem figyel irodalmunkra kellőképpen a világ, az érdeklődés vélt vagy valós hiánya azonban korántsem indokolja, hogy mi magunk ne vegyük észre íróink teljesítményeinek értékeit. Mondanám: világirodalmi értékeit, de a világirodalmiság mivoltát illetően nincs közmegállapodás, van, aki a goethei gondolat szerint mennyiségi meghatározásnak tekinti, mások inkább Babits, vagy még inkább Szerb Antal nyomán arisztokratikus kirekesztést, illetve beemelést értenek alatta; én itt olyan irodalmi alkotások gyűjtőfogalmaként használom, amelyek fordításban bármely nyelven érdeklődést keltő szövegalakzatként funkcionálnak, az idegen ajkú olvasó azért olvassa végig őket, mert a történet egzotikumában is magára ismer. Az utóbbi közel fél évszázadban a világirodalmat olyan helyeken írják, ahol a szerzők képesek megtisztítani a helyi színeket, a félreértelmezők által indokolatlanul elmarasztalt couleur locale-t a rárakódott provincializmustól és a belterjességtől. Műveik mind a helyi színek jegyeit viselik magukon, és ez a couleur locale nem piszmogó realizmus, nem harsány népieskedés, hanem az élet megélésének teljessége, függetlenül attól, hogy Latin- Amerikában, Afrikában, a Távol- vagy Közel-Keleten születnek, és tekintet nélkül arra, hogy milyen nyelvű irodalmakba soroljuk őket. Közös nevezőjük a helyhez kötöttség, a Márquez-féle mindenkori Macondo-jellegű mikroközösség életéből való merítés, egyéni sorsok felvetése, amelyek mögött népek, nemzetek, embercsoportok sorsa tükröződik, és általuk a mű a helyi kötődések fölé emelkedik. (A helyi színek ugyanis nem feltétlenül a törzsi szokások megjelenítését feltételezik.) A magyar irodalom elsősorban azért számít „kis" irodalomnak, mert kevesen beszélik a magyar nyelvet, még kevesebben olvasnak magyar nyelven született irodalmi alkotásokat. Ezen a kis irodalmon belül léteznek még kisebb irodalmak, a nem anyanyelvi környezetben élő magyar alkotók magyar nyelvű műveinek összessége. Ezek az idegen nyelvi környezetben keletkezett irodalmak (nevezték már őket kisebbséginek és határon túlinak, emigránsnak és nyugati magyarnak stb.) esetében nincs konszenzus az irodalomtörténet86
