Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Kántor Lajos: Gellért Sándor-olvasat (2007)
Kántor Lajos Gellert Sándor-olvásat (2007) Fejedelem?! koldus voltam, Csak a ködökbe markoltam. (Gellért Sándor, 1973) Valamivel több mint fél évszázados emléket kell fölelevenítenem ahhoz, hogy magamnak is számot adhassak Gellért Sándor költészetének rám tett hatásáról. Igaz, még nem olvasat volt az, hanem hallomás, pontosabban meghallás: első- vagy másodéves diák voltam a Bolyai magyar irodalom szakán, amikor az egyetem Arany János utcai aulájában Gellért-estet rendeztek, és én itt legalább egy órán át hallgathattam A magyarok háborúját, a költő elmondásában. Nem volt előtte papír (könyv), de ő mondta, mondta megállíthatatlanul a verset, amíg csak a felénél el nem akadt; látszott rajta a döbbenet az elakadás miatt, néhány másodperc múlva azonban folytatta. Jól emlékszem, hatalmas taps zárta a nem kis előadói teljesítményt. Megvallom, én elsősorban erre figyeltem, ez győzött meg. Későbbi - és már közvetlen, „hétköznapi" - találkozásainkon (többnyire Kolozsvárt, a Korunk szerkesztőségében) ugyancsak élvezhettem Sándor ritmusos (vers)beszédét, miközben próbáltam követni szeme villogását. Nemegyszer hallottam tőle, hogy ketten tudnak igazán magyarul: Ady Endre és ő. (Ezt a hitét, meggyőződését talán az Ady-hívő irodalomtörténész Földessy Gyula korai dicséretére lehet visszavezetni, mert ő írta le a fiatal Gellértről, hogy Ady árnyékában indult neki az olimposzi útnak, és hogy „nyelvbírásban méltó társa a legnagyobb magyar költőknek".) Verset, műfordítást, jegyzetet hozott, küldött a lapnak, ezek egy része meg is jelent. Azt sajnos már nem tudom pontosan felidézni, milyen körülmények között került sor valamelyik kiadásra szánt verskötete magyarországi könyvkiadóhoz való közvetítésére (alighanem a nyolcvanas években próbálkoztam vele), a közbenjárás azonban a kiadó elutasító véleményével ért véget. Most, amikor Sándorral majdnem egyidősek lettünk, szükségszerűen egy más olvasatról számolhatok be; ezt az ő életútjának (1988-as) lezárulása magyarázza egyrészt, másrészt viszont a magyar (és egyetemes) költészetben bekövetkezett változások sora, a közben megismert-megélt, fontos művekbe transzponálódott világ ugyanis nem hagyja érintetlenül a valamikori, így a Forrás-nemzedék indulása előtti élményeket sem. Számomra szinte hihetetlen, pedig irodalomtörténeti valóság: Gellért Sándor válogatott verseinek gyűjteménye, A magány szikláján első verse alatt olvasható dátum - születésemnek éve, 1937. A Vajthó László szerkesztette 1941-es antológiában, a Mai magyar költőkben pedig a mestere, Gulyás Pál - valamint József Attila, Dsida, Erdélyi József, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Radnóti, Szemlér, Szabédi, Faludy, Vas István, Jékely és Weöres Sándor - mellett már Gellért Sándor is jelen van három verssel; a versszövegek előtti rövid, kétsoros tájékoztatóból megtudható róla, hogy egyetemi hallgató, kötete még nem jelent meg, és Földessy Gyula mutatta be a Hídban. Az antológiát bevezető írásában Vajthó mint „népies szellemű, dalra beállított, sokat ígérő tehetség"-et jellemzi, „Dallamvezetése, eredeti szókapcsolatai figyelmet érdemelnek". A három kiválasztott Gellért-vers: Poéták nevében, Tornác-küszöbön, Családfám. Közülük kettő nem került be A magány szikláján válogatásába; már ezért is idézzük a Családfám utolsó hat sorát, ezt a geliertes programadást: 80
