Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 10. szám - Lengyel András: „…a vulkánló Európa hátán” (Németh Andor, a berlini tudósító)

tív apokaliptikus vízió. Mint jóslat, rövid távon nem teljesült be, hosszú távon azonban kísérteties pontosságú jövendölésnek tekinthető. A vízió, a maga irodalmias expresszivitásában, egyszerre fejezi ki a valós német helyzetet, s Németh Andor személyes világérzékelését, „közérzetét". Nála a „forradalom, mint egy kísérteties árvíz" jelenik meg. „Nem tudni honnan jön, hogyan keletkezik, hol kellene bedugni a forrását. Hirtelen bugyborékol fel az óriási birodalom területén, egyik nap itt, másik nap ott. Ma Bautzenban, holnap Drezdában, holnapután Lipcsében. Ez nem a hirtelen katasztrófa sorsszerűsége, hanem az elkerülhetetlen végzet lassú, előbb tapogatódzó, játékosan ijesztgető villódzása, az alattomos ár, az alattomos tűz lappangó terjedése. A föld alól jön". Egy operacionalizálható mozzanatokban gondolkodó politikai elemző ezzel a vízióval aligha tudott volna mit kezdeni; ez a politikusok számára alighanem csak „irodalom" volt. Ám ez a vízió egy képváltás után már pontosabban értelmezhető, „lefordítható" stádiumába érkezik: „A militarista vaslemez, a minden magánszabadságot összepréselő mechanizmus - igen, mint a poe-i novella vasmennyezete - matematikai lassúsággal ereszkedik le a világra. Miránk milliókra, akiken az elemek és a prés kiverekedik a harcukat, nem várhat más, mint a legborzasztóbb halál: a fulladás." Majd, magát konkretizálva, még egyértelműbben: „A megfulladás: ez a középeurópai kisemberek, hivatalnokok, tanárok, művészek, magánzók és nyugdíjasok sorsa. Akik nem elég frissek, nem elég ügyesek, nem elég lelkesek, nem elég élelmesek és nem elég hívők ahhoz, hogy siberek vagy forradalmárok legyenek. Akik fölül először a szellemi atmoszféra húzódott el, aztán a külső megélhetés és most nemsokára az emberi méltóság utolsó maradéka; akik a nagy társadalmi kalkulációkon is csak mint passzívák szerepelnek, még ágyútölteléknek sem jó szemétnek, amit le kellene seperni a világ képéről." Nem kétséges, egy érzékeny, anticipatórikus agy közérzület-kifejező, korjellemző víziója ez: utólag is sok mindent megmutat a korról s a benne vergődő emberekről. S arról a nagy és széles keretek közt érvényesülő kondicionáltságról, amely majd az 1933-i német fordulatot is megszüli, vagy legalábbis lehetővé teszi.

Az igazán érdekes azonban a cikk második része. Ez a fejezet ugyanis részben maga hatálytalanítja az első rész túlexponáltságát, apokaliptikus „túlzásait", mondván: „a világ világ marad és nem omlik az első szélre össze", az „olvasó [pedig] művelt, magasan felettem áll és nagyon jól tudja, hogy mindez nem így fog megtörténni". (Ez persze legalább annyira retorikai fogás, hogy „eladhassa" az igazán lényeges, de az olvasók számára még egyáltalán nem evidens „túlzásait", mint valóságos helyesbítés. S ugyanakkor a személyes érzület írás közbeni lehiggadása is.) Másrészt azonban az első rész elmélyítése, konkretizálása is egy olyan területen, az emberi érzületben, amelyet mint író Németh a leginkább ismert. Szempontja, amelyet a „politika" rendszerint s legföljebb harci eszközként forgat, de nemigen van rá tekintettel: az emberi méltóság. S itt diagnózisa, bár csak egy író tudta így megfogalmazni, tökéletes s olyan mélységekbe világít be, ahová a politikacsinálók általában nem látnak le: ,,[H]a a léleknek teste lenne: milyen görbe, embrionálisán ösz- szehúzott térdekkel, milyen összebicsaklott ujjakkal, milyen ijedt, mindentől reszkető pillantásokkal kellene ábrázolni ezeket? Hát élet az, ahogyan a milliónyi többség tűri, féli, reszketi a kisebbség kiszámíthatatlan mozgolódásait és akaratrugaszkodásait?"

Ez a metaforizáló, képes ábrázolás nemcsak érzékletes, s nemcsak pontos, de mélyen személyes is. Amit ugyanis ennek kapcsán még elmond, az úgy vonatkozik az akkori viszonyokra, hogy közben a legszemélyesebb vallomásként is fölfogható. „Az emberiség lesújtó többsége" - mondja - „lecsavart öntudattal éli keresztül ezeket az időket is, mint minden időket és úgy látszik, a történelemfilozófiának problémája marad, mert nyilván az élet egyetlen lehetősége a nagy tömegeknek ez a megmozdíthatatlan fatalizmusa. Aki átlátja ezeket az összefüggéseket, az fellázad vagy megőrül vagy örökké béna lesz és haláláig utálkozó. Csak csendes öntudatlanságban viselhető el ez az élet, abban a félho77