Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2007 / 10. szám - Lengyel András: „…a vulkánló Európa hátán” (Németh Andor, a berlini tudósító)

szinte legfennköltebb hangjait. Őket olvasva, érezzük a teljes tudattal élő ember magányos fenségét." Rimbaud és Benn példája azonban számára, túl a művészet szokásos keretein, a modem, önmagát kifejezni akaró ember paradigmatikus esete is. Az irodalom ugyanis, fölfogása szerint, „sok minden egyéb szempont mellett legelsősorban mégis csak szociális tett s ebből a szempontból (amely öntudatlanul és kényszerítőleg hat az íróra) állandó alkalmazkodás egy, ha csak ideálisan is elképzelt közösséghez". Az irodalom nagyrészt forma: „általános közlési módok, a kor nyelvéhez és ízléséhez képest. La reste est littératura: mondta Rimbaud barátja, Verlaine, nagyon helyesen." Az, „amivel az író gazdagabb és másabb elődeinél", „a személyes új", persze érték az irodalomban. „De ez nem a lényeg, hanem csak a nüance, az íz, a je ne sais cjuoi s hogy úgy mondjuk, a márkáját, a valőrjét adja az alkotásnak." Németh azonban észreveszi, hogy az irodalom eme staus quójához mérten mind Rimbaud, mind Benn esetében jelentős elmozdulás figyelhető meg. Mi ez a mindkettőjükben meglévő közös valami? „[Mjindketten a végsőkig, a kimondhatóság legszélső határáig fejezték ki magukat. Egészen addig a pontig, ahol a szavak teljesen megszűnnek." Mindkettőjükben megvan „az én kifejezésé"-nek „tragikus komolysága". Ám, mondja Németh, a „szélsőkig vitt énkifejezés megbontja az emberiség egyensúlyhelyzetét és személyesen a neurózis vagy a kétségbeesés partjaira visz". A cikk, e helyzetet diagnosztizálva, két nagyon lényeges mozzanatot ismer föl. Az egyik, mondhatnánk, esztétikai természetű: „Az ember lépten-nyomon azt érzi náluk [ti. Rimbaud-nál és Benn-nél], hogy elfogy a nyelv, hogy nincs honnan venni szavakat; mégis, ahogy nyelvük anyagát modellálják, a kimondhatatlantól új területeket hódítva el és rögtön a meglévő lehetőségek művészi tökéletességével: az minta marad." Ez a fölismerése, nem kétséges, igen nagy elismerést rejt magában, s mindenképpen megjegyzésre érdemes, hogy az első magyar Benn-interp- retáció mindjárt ily szembeötlő kvalitásérzékről árulkodik. A másik fölismert mozzanat viszont inkább szociológiai, vagy ha tetszik, szociokulturális összefüggés. Benn kapcsán ugyanis Németh, nagyon tudatosan, a „magányos ember és a közösség viszonyáról" beszél, s e viszony aktuális lehetőségei érdeklik. S fölismerése e tekintetben is releváns: „nyilvánvaló, hogy Rimbaud és Benn számára nincs közösség: a tudatuk tulakut, a vízióik túlságosan izoláltak ahhoz, hogy be tudnák kapcsolni az emberiség közös tudatába vagy álmába." Ezért, nem véletlenül, úgy látja: Benn „az öntudatától menekül: nála a lemondás [ti. az elhallgatás]: intellektuális csömör."

A cikk ennél tovább nem megy, itt megáll. Bár tudja s kimondja, hogy itt nem valami egyéni-esetleges vagy véletlenszerű fejlemény érhető tetten: „Ma [...] az elhallgatás szinte biológiai szükségesség - és [...] már azok is bejelentik, hogy elhallgatnak, akik még nem mondtak semmit", mégis Benn esetében csak „az individuum csődjé"-nek „nagy példáját" látja. Ám ez, ha jól belegondolunk, egyáltalán nem kevés. Ha Németh cikkét Benn későbbi sorsának, nemzetiszocialista „kisiklásának" ismeretében olvassuk, értékes muníciót lelünk benne a Benn-problematika megértéséhez. S ugyanakkor az irodalom általános kondícióinak (s egyben Németh személyes opciójának) megértéséhez is közelebb jutunk, ha figyelembe vesszük azt, amit Benn (időleges) elhallgatása mögött Németh meglátott. „Feladják a küzdelmet" - mondja a két nagy elhallgatóról „mert végre is rájönnek, hogy a küzdelem [az önkifejezésért] tárgytalan, az öntudatot le kell fokozni, nem maradhat ilyen éles". S azért hallgatnak el, mert „féleszmélettel dolgozni, kényelmes kézzel nem tudnak". Úgy vélem, Németh Andor itt a modern irodalom sarokpontját, „billenési pontját" nevezi meg. Azt a létérzékelési és gondolkodástörténeti határhelyzetet, amelyet a kései modemitás jelent, s ahonnan - a jelek szerint - már csak az „elhallgatás" valamely formájába, vagy az úgynevezett posztmodernbe nyílik út. (Ismeretes, ez az alternatíva bontakozik ki majd végletes sűrítettségben Németh Andor tanítványánál és barátjánál, a kései József Attilánál is, s maga Németh ezt nem hajlandó majd - önvédelemből - „végigküzdeni" .)

75