Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Lengyel András: „…a vulkánló Európa hátán” (Németh Andor, a berlini tudósító)
hogy holmi régi kürtöt, deszkát, rajzszögeket, bélyeget és anzixkártyát eszkábáltak össze egységes valamivé. Ezek a kopott, elhasznált holmik ily művészi konstrukcióba tömörítve, valami szörnyű szuggesztiót gyakorolnak ránk". (BMU, 1922, 294. sz.) S amikor e szobrok és installációk hatásának rögzítésére és értelmezésére vállalkozik, óhatatlanul művészetideológussá lényegül át. A Galerie Lutz szobrainak „szuggesztióját" ugyanis így írja le: „Mintha az anyag kopottsága még magán hordaná a rajta lesiklott nehéz időpillanatokat. Mintha a vértokádó köhögésben haldokló társadalom rettenetes maszkjai lennének. Az indusztria elvetélt torzembriói. Olyan egy-egy Tatlin-szobor, mint valami ócska modell (az ócskaságát nem idejétmúltságára, hanem hányt-vetett külsejére értve), amely azért olyan lehangolóan-kísérteties és szorongó félelmetes, mert nem tudom miből való, csak azt, hogy belőlem van, belőlem valami, belőlem egy darab." Majd, mintegy kiszólva az interpretációból, személyes vallomásba csap át: „Voltatok úgy bizonyára, hogy indokolatlan szorongást éreztek a melletekben, anélkül, hogy erre valami külső észrevehetőség okot adott volna. Misztikusok azt mondják, hogy ilyenkor saját, vagy apáitok régi bűnei szorongatnak. Ezt érzem én Tatlin szobra előtt: saját magam értelmetlen eszközzé lettsé- gének érzése szorongat. Mert minden, minden más belül is, mintahogy lenni kellene, és az igaztól csak a fájás jelzi a távolságot." Az önkifejezés igényének s a műértelmező szerepének összevegyülése, egymásba kapcsolódása adja a cikk zárlatát is. De amíg az interpretáció egyféle személyes érzésekre is építő diagnózisként fogható föl, a zárlat az új művészet által fölvillantott lehetőségek rögzítése: „így van ez. De azért az orosz szuprematisták tárlatán életnyers égszínek, bátran nekilendülő görbék és szinte anyagtalan nagy felületek jelzik, hogy van még bennünk be nem piszkolt tér, ki nem futott irány és utópikus akarat. Az orosz tárlaton, felszívódva és feldolgozva megtalálod az egész európai kultúrát, szinte sehol másutt így együtt nem lévő elfogulatlanságban, de azon túl ott látod azt a szűz, félszeg és magát-akaró akaratot, amin a legtöbb kortársunk mosolyog, vagy ha finomabb, rezignáltan sóhajt, de ami mindenesetre szabadulni akarás a hurokból, amiket magunk fontunk a nyakunk köré." (BMU, 1922, 294. sz.) Amit a Házak és szobrok Berlinben teljes világossággal megmutat, hogy tudniillik a modemitás valósága s az abból való kitörés lehetősége Németh számára nem a németekben, hanem (a Berlinben megismert!) oroszokban sűrűsödött össze, az elmélyül egy harmadik orosz tárgyú írásában. A Katakomba-művészet (BMU, 1923. 20. sz.) voltaképpen egy sajtóvetítés reflexióit adja. Megtudható belőle, hogy Németh - nyilván mint Berlinben dolgozó újságíró - meghívást kapott az „új orosz filmek" bemutatójára „egy eléggé eldugott kis moziba", Richard Oswald Kant-gasséi „kis-színházába", s a „terem zsúfolásig tömve volt: hívőkkel; extatikusokkal; akik nem annyira a filmért jöttek, mint Oroszországért; akiknek szent, ami Keletről jön; ex Oriente lux." A meghívottak közt fölfedezte „Peter Andersen Nexőt, a dán regényírót; Guilbeaux-t, a katonaköltőt; Arthur Holitschert, Klara Zettkint és másokat". A műsorban két filmet vetítettek, a Polikuská-t, „az első autentikus orosz filmet, amelyen nem a Párisba és Berlinbe emigrált színészek szerepelnek, hanem az otthonmaradtak: a Moszkvai Művészszínház tagjai, Stanislawsky társulata". S egy „propagandafilmet: a Kommunista Intemacionále negyedik kongresszusát Moszkvában". A két film közül Némethnek „természetesen" a Polikuska tetszett, a propagandafilmről szólva viszont fönntartásainak adott hangot. A Polikuska, mondja, „körül fogja járni a világot. Nem így a másik, a vászonravitt kongresszus. Ez szinte magánügy s noha propagandára készült, aligha kerül ki nagyobb nyilvánosság elé. Nem azért, mert a cenzúra elejét venné, hanem azért mert technikailag kezdetleges." Mindez még írható volna Németh ízlésének, esztétikai preferenciáinak számlájára: művészet és politika közül, ha választani kellett, számára mindig a művészet volt az elsődleges, a hiteles. Ez a distinkciója, láthatóan, itt, 67
