Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 10. szám - Lengyel András: „…a vulkánló Európa hátán” (Németh Andor, a berlini tudósító)
szódik le, mikor önmagáról állítja. Hiszen az utóbbi esetben részint érzelmi színezettel töltődik föl, részint az idegen világba való belépés és az elbeszélés által történő távolságtartás „dialektikájában" oszcilláltatja a dekódolandó „üzenetet". Ez az ambivalencia Jókai elbeszélésében nem ironizáló közegen hatol át, hiszen az elbeszélő a maga érzelmi (és értelmi) nevelődésének történetét az egyidejűség távlattalanságával beszéli el, minek következtében az idegen szó beiktatása a maga nyelvi tartományába a nevelődést formálja, nem pedig egy kettős perspektívát tesz lehetővé. Mindez nem szünteti meg az extremitások halmozódásából adódó (most már kimondható) abszurditást, azt, amit Jókainak fölróttak: a képtelen helyzetek és alakok egyoldalúnak minősített színre állítását. Lehet, hogy éppen ezek a képtelenségek segítik írónkat abban, hogy kitörjön a nemzeti narratíva vállalt egysíkúságából, és még az odasorolható prózai művek betétjeként becsempéssze a főleg az anekdotákból eredeztethető, olykor túlfeszítettnek gondolt komikumot. Ez a komikum merít ugyan a vígjátéki helyzetkomikumból, még többet azonban az anekdota nyelvi humorából, a félreértések/értelmezések, a saját meg az idegen nyelvi világ konfliktusaiból. Ehhez talált rá Jókai a valóban abszurd szituációra, az elcsöndesített és megjátszott „őrültségek" változataira, magatartás-lehetőségeire és beszédére. A magyar romantika „őrült" alakja Petőfi versében fogalmazódik meg, aligha mellékes, hogy monológ formában, mintha egy dráma kiszakított részlete lenne. Ehhez képest Jókai elbeszélése a megszelídített, „klasszicizált" romantika változatával állna elő, a képtelenségek összegződése korántsem egy lehetséges vagy feltételezett drámaiság felé mutat, hanem a korszakban elfogadott epikai történetfejlesztés irányába.16 S bár a cselekmény elbeszélése nem igényli az irodalmi-epikai konvekcióktól eltérést, az alakok szokásainak, beszédének, a szavak által jelzett összeütközéseknek és nem utolsósorban az „ideológiának" (felvilágosodottság versus őrültség) konfliktusai következtében egymásra halmozódnak a különféle (irodalmi) forrásokból ideemelt (lét)helyzetek és magatartásformák. Ezek - minthogy mindegyik figura saját történettel, pontosabban szólva: nem-történettel rendelkezik (vagy nem rendelkezik) - legfeljebb a befejezésben juttatják „megoldáshoz" az addig önállósulni látszó epizódot. Klárándy gróf „felfordított világa" nem csupán az elkülönülés teret teremti meg, amelybe a modernizációs szándékú, kronológiára beállított elbeszélő lép be, hanem az extremitásokat egyben társadalmasítja is ebben a térben, ehhez kell akarva-akaratlanul alkalmazkodni a másképpen szocializált elbeszélőnek. A helyzetek abszurditásából legföljebb az érzékeny regénnyé alakulás emelheti ki a szereplőket. A felvilágosodottságnak magabiztos-egyszerűsítő alakzata azonban kizáratik a megoldás eseménytörténetéből. Jegyzetek 1 Erről, valamint egy másféle Jókai-olvasás lehetőségeiről vö. tőlem Öreg Jókai nem vén Jókai. Budapest, 2003. 2 Zsigmond Ferenc megrovólag említi Hugo és Jókai „Kelethez való holdkóros vonzódás"-át: Jókai. Budapest, 1926., 130. 3 A Jókai-szakirodalom értékeléséről az 1. sz. jegyzetben idézett könyvemben számolok be. 4 A jól ismert korai elbeszélésektől ezúttal eltekintek, és A falu bolondjai című rövidprózára hívom föl a figyelmet: Elbeszélések (1853-1854) 5. k. S. a. r Szakács Béla. Budapest 1989.116-134. A Jókai közreműködésével szerkesztett Vasárnapi Újság már első évfolyamában publikált cikket A bécsi tébolydáról. 1854. 135-136. Az ismeretlen szerzőjű írás szembeállítja a „Budán létező derék, de magán intézet"-et a bécsi kórházzal, amelynek fő törekvése a gyógyítás, az őrültek „mindig számosabban" térjenek „vissza az életbe, hogy hasznos tagjai lehessenek családaiknak s a polgári társaságnak." a Jókai-novelláskötet az elbeszéléshez fűzött jegyzetben közöl adalékokat a kérdéskör szerepéről a Jókai-életmű ez éveiben: 570-574. 58
