Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Rózsafalvi Zsuzsanna: „…vannak történetek…” (Tóth Krisztina: Vonalkód. Tizenöt történet)
Az Egy kretén vallomásait alapvetően egy paradoxon szervezi: az önmagát jelentéktelennek feltüntető, létében és lehetőségeiben kiteljesedni képtelen, az eltorzulás alakzatait lelki, társas, sőt társadalmi szinten is újraformáló és reprezentáló narratív én egy nagyon is jelentéses-jelentékeny tettet hajt végre. Az önkiteljesedés és önmegvalósítás különös formáját választva, mintegy a torzulat elváltozásait enyhítendő - vallomást tesz, naplót ír. Már maga a cím is e paradoxonra utal: ha valaki kretén, nem feltétlen vall olyan hőfokon, mint a regény hőse, és a vallomást tevő énről sem a kreténség jut először az ember eszébe. De vegyük fontolóra, miért is e meglehetősen szokatlan párosítás a szerző részéről! Az Egy kretén vallomásai legalább oly mértékben szól egy totalitarisztikus rezsim, a kádárista Magyarország mindennapjairól, mint amilyen mértékben ábrázolja az egyebek mellett épp e rezsim által megszo- morított s megnyomorított egyén lelki vergődéseit. Bálint Péter új könyve, hűen eddigi szépprózai alkotásaihoz, én-regény, vagy ahogyan Halász Gábor mondaná, jellemregény, egyszersmind azonban egy korszak lelket, szellemet és testet sorvasztó elképesztő és abszurd történései mintázódnak újra a regény szövetén. Nem puszta leképeződésekről van persze szó. Éppen a már idézett Halász figyelmeztet arra a veszélyre, ahogyan a társadalmi berendezkedés pusztán demonstratív reprezentációja eluralhatja a regényt, ha az író túl nagy hatalmat lát a társadalmi törvények létében. Az Egy kretén vallomásaiban a totalitarisztikus rezsim egy szerencsétlen sorsú figura önreflexióiban, folytonos, önmarcangoló introspekciójában tükröződik, a naplóvezetés retorikai eszközeinek és narratív- diszkurzív játékterének segítségével. A főhős, miután végre normális, de legalábbis megnyugtató megélhetést biztosító munkakörben sikerül elhelyezkednie, egy irodalomprofesszor magántitkáraként „révbe ér", elhatározza, naplót ír, melyben megvallja vélt vagy valós bűneit. Helyesebben, megkísérli tisztázni önmagában addigi lelki-szellemi fejlődésének útját. Ha ugyan fejlődésnek lehet nevezni az ő divergens beilleszkedési kísérleteit egy adott közösség szokásrendjébe. Fejlődésről nem beszélhetünk, bár bizonyos letisztulási folyamatról, a léttapasztalatok egyfajta leülepedéséről, valamint az önmegértésnek e szedimentációs alapról történő újrakonstituálásáról mindenképp. „Amikor e fóljegyzéseket irkámba rögzítem, éppen sejtéseim fólfakadását és gondolataim világra születését, mondandóm letisztulását, vagyis önmagam jobb megértését igyekszem elősegíteni." (207.) Ebbéli igyekezetében villantja fel vagy tematizálja azt a társadalmi-politikai kontextust, vonatkozásrendszert a naplóhős, amelyben, úgymond, szocializálódott. Hogy a lelki sérült magányos individuum és a társadalmi kontextus ugyanazon reprezentációs térben artikulálódhassák - alkalmazza regényében a kretén(ség) és a vallomás(osság) együttesének hipertrófiáját az író. Ennek a hipertrófiának lenyomata a napló. Az eltúlzás Bálintnál nem kizárólag retorikai eszköz, hanem regényszervező erő. A napló vallomásos terében a történéseket nem pusztán lejegyzi a narratív én, hanem folyamatosan kommentálja. Ily módon válik lehetővé, hogy a kádárista rezsim megannyi mikrotörténetéből egyfajta töredékes korszaktabló jelenjen meg a szemünk előtt - egy nagyon személyes perspektívából láttatva az eseményeket. Merthogy mit is tud hozzátenni a napló introspektiv vallomásossága a regénydiskurzushoz? Mindenekelőtt a tárgyához - ezúttal a vallomást tevő én önnön lelki diszpozíciójához és a társadalmi státusára való reflexióihoz - folytonosan közelítő személyességet képes narrációs játékba vonni, egyszersmind a nyelvi megszólalás és teremtés különböző műfajainak kontaminációját teszi lehetővé: esszéisztikus betétek ugyanúgy helyet kaphatnak a naplóregényben, mint pszichologizáló helyzetelemzések és tudatállapot-vizsgálódások, történetmesélések vagy művészet- s politikatörténeti morfondírozások. Megint csak Halászra utalva jellemezhetnénk ezt a fajta regényírási technikát egy újszerű, pszichológiai romaneszknek is, amelyben az európai regényfejlődés két legmeghatározóbb vonulata, a történés-, illetve a jellemregény, mintegy összeér: „lélektani játék szökik lépten-nyomon eseménybe, a gondolat- és érzésprocesszusok lesznek drámaivá, a lelki állapotok oldódnak fel filmszerű, változatos képekben."7 A paradoxon Halmozódás Egy ilyen éles gesztusként, önreflexív mozzanatként, filmszerű képben tűnik a befogadó elé a naplóhős napilapot olvasó apjának ironikus allegóriája, a betűk milliónyi apró kis szegecseivel keresztre feszített, „krisztusi tartásba merevedett" ember, aki egyrészt ki van téve a hírek esetlegességeinek és 7 Halász G.: Az újabb regényről. Id. kiad. 65. 105
