Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Rózsafalvi Zsuzsanna: „…vannak történetek…” (Tóth Krisztina: Vonalkód. Tizenöt történet)
Valastyán Tamás Vitám impendere verő (Bálint Péter: Egy kretén vallomásai) „Regényt írni annyi, mint a végsőkig hajszolni a végtelenséget az emberi lét ábrázolásában. (Walter Benjamin) A narratív én A regényteremtés - amióta csak az ember elhatározta, hogy megragadja és újraalkotja a történések kaotikus menetét, célt, értelmet, vagy épp sorsszerű mozzanatokat fedez(tet) fel az események kontingens áradatában - állandóan azzal a nem szűnő problémával szembesít, hogy az író, ez az önjelölt demiurgosz, miként illessze bele (egyáltalán beleillessze-e) önmagát az ábrázolás folyamatába. Mesékbe szőve elbeszélje az épp-valamiképpen-történteket, ily módon magát úgy tüntetve fel, mint aki úgyszólván már eleve tudja a lehetőségek méhében fogant történések irányát és kibontakozásának menetét, ritmikáját. Vagy úgy szólaljon meg, hogy az események mintegy maguktól artikulálódjanak, az írói én oldódjon fel a nyelv áramában, eltűnve az általa teremtett regénylétben. Folyamatosan reflektáljon a történtekre vagy a megtörténhetőre, sőt tisztázza önnön viszonyát az eseményekkel és saját szereplőivel, vagy húzódjon vissza a kulisszák mögé, és pusztán, lineárisan vagy koncentrikusan elbeszélje a történteket, megjelenítve szereplői külső és belső világát. E problémát Walter Benjamin oly mértékben élezi ki, hogy a regény emberét szembeállítja az eposzi emberrel. Egyenesen az epikus karakter felszámolódását látja a regényben. Éppen azt a mintegy magától teremtődő, a tengeri hullámverés ritmusának engedelmeskedő mozgást, egy közösség világának áttetszőségét hiányolva benne, amely az eposzt olyannyira egyéníti. A regény a magányos individuum terméke, mondja Benjamin A regény válságában, az epikus lét mindenki számára hall(gat)ható tengermorajlása átadja benne helyét a magányos létezés némaságának. Persze az európai regény mindezt a „néma", válságos fordulatot a világteremtés csodájaként hordozta ki. Benjamin magyar kortársa, a kitűnő kritikus és esszéista, Halász Gábor, szinte ugyanabban az évben, amikor Benjamin papírra veti a regény válságáról szóló gondolatait, az újabb regényekről szólván éppen a regényíró individuum törekvését teszi meg egyik fő vizsgálódási szempontjának Az újabb regényről című tanulmányában: „A regényíró alaptörekvése szintétikus; fikciója, a teremtett valóság körül lehetőleg teljes világszemléletet akar kialakítani.''1 2 Míg Benjamin szerint „semmi sem járul hozzá annyira a belső ember veszedelmes elnémulásához, semmi sem pusztítja olyan módszeresen az elbeszélés szellemét, mint a valamennyi létformánkban szégyentelenül elterpeszkedő regényolvasás",3 addig Halász szerint „olvasni annyi, mint akklimatizálódni - csak legyen a könyvnek elég szervezetformáló ereje".4 Halász Gábornak a regényfikciót affirmáló gondolatai még nagy segítségünkre lesznek Bálint Péter legújabb regényének olvasásakor. Bálint írásművészetének jellemzésekor a fönti dilemmák annál is inkább relevánsnak tűnnek, merthogy az elbeszélés szelleme az ő műveiben rendkívül markánsan jelenik meg. Legfőképp pedig a magányos individuum segítségével reinkarnálódik. Eddigi szépírói munkásságában, három regényében és fiktív naplóiban éppen az írói-teremtői én narratológiai státusát övezte a kritika részéről egy 1 Walter Benjamin: A regény válsága (Kőszeg Ferenc fordítása). In: Uő.: Angelus novus. Magyar Helikon, Bp„ 1980, 597. 2 Halász Gábor: Az újabb regényről. In: Uő.: Az értelem keresése. Franklin-Társulat, Bp., é. n. 63. 3 W. Benjamin: A regény válsága. Id. kiad. 598. 4 Halász G.: Az újabb regényről. Id. kiad. 63. 103
