Forrás, 2007 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2007 / 9. szám - Zelei Bori: Családirodalom? (Kiss Ottó három kötetéről)
hiányjellel jelzik az elmaradt l hangot: tanyákrú', ágybú', máshol elmarad ez a hiányjel: patkolatlanú, ettű, kerűsz, főfegy vérzőt t, parancsom, ügyé. Esetenként az ábécében nem létező hosszú magánhangzót is hiányjellel érzékeltetik: azonna', a'hat, e'vitte, embörre', de néhol - ritkásan - találkozhatunk ennek kettőzött betűvel történt jelölésével is: eemöntem, nem fárattam ee. Bőven alkalmazzák azt is, hogy bizonyos szókapcsolatokat a népies kiejtésnek megfelelően, tehát összevonva vagy rövidítve egybeírnak: asse [=az se], éccóval [=egy szóval], ennyijaz egész, aztajézusmárijáját. Gyakoriak az olyan szavak, amelyekben az általánosan népies kiejtésnek megfelelő írásmódot alkalmazzák: éccaka, mingyán, ojan, kijáccani, higgy a, oszt, mán stb. Néhol a jellegzetes zárt é-t a normál, tehát a hosszú é-t jelölő betűvel írják: égy, éccő, né, sémmi, bétyár. Amint volt már róla szó, a Szeged környéki nyelvjárás némileg eltér a Kecskemét környékitől. Gondolhatunk itt egyrészt az ú és az ű hang gyakrabbi használatára: lúbűr, huva, műnk, rúzsa, másrészt a nálunk szokatlan formájú igeragozásra: mög akarik [=akarják] fogni, fólakasztik [=fölakasztják]. Előfordul, hogy a mi fülünknek szokatlan egy-egy ö hang is: nömös, érdömös, sömmi, címörös, mörre stb. Ha ugyan némelyik ilyen szóalak nem sajtóhiba: löhöt, töhötl Nagyon fontosnak tartom kiemelni: akármilyen vegyes érzelmekkel fogadjuk is azt a sajátos nyelvet, amelyen íródott ez a regény kettős, azt el kell ismerni: Móricznak tökéletesen igaza volt, amikor fölháborodott azon, hogy műve körül főként csak a nyelvezet miatt verődtek hullámok. Mert bizony jelentős alkotás ez témáját, célzatát, gondolatait tekintve is, főként pedig azért, mert kevés magyar regény van, amelyik hitelesebb és átfogóbb képet ábrázolna a magyar népéletről, a szegénység, nyomorúság világáról, benne a dél-alföldi egyszerű emberekről - akikhez elválaszthatatlanul hozzátartozik sajátos tájnyelvi kifejezésmódjuk is. 11. Tömörkény Az ö-ző nyelvjárás alighanem leghitelesebb irodalmi szerepeltetése Tömörkény István nevéhez fűződik. Szegeden élte szinte egész életét, s mivel az egyszerű emberek küzdelmes életének irodalmi ábrázolása volt művészi célja, természetesnek tartotta, hogy népi alakjainak nemcsak környezetét, életviszonyait, furfangos gondolkodását, hanem beszédmódját is a maga hitelességében jelenítse meg. Természetesen nem minden írásában találjuk meg az ö-ző nyelvjárás összes jellegzetességét, de ahol - ahogy ő írja - a „célszerű szögény embört" beszélteti, szinte mindenütt. Nagy erénye e téren, hogy amennyire az ábécénk engedi, a kiejtés teljes pontosságának érzékeltetésére törekszik, s főként az, hogy nem közöl téves szóalakokat. Tömörkénynek láthatólag az a törekvése, hogy bizonyos jellegzetes vonásokkal általános képet adjon a szeged környéki népnyelvről, de korántsem a teljességre törekedve, tehát nem minden egyes szóban és nem fonetikai pontossággal, hanem gondosan kerülve minden túlzást. Műveit vizsgálgatva kiderül, hogy a nyelvjárásos nyelvhasználatnak különböző fokozatait alkalmazza. Van olyan műve, amelyben csak valamely egyszerű szereplő szavaiban jelennek meg a Szeged környéki tájnyelv jellegzetességei. Ezt nevezhetjük alapfokozatnak, mert itt az író szövegében szinte alig találni olyan szót, amely „szögediségéről" árulkodna. Legfeljebb az, hogy az igekötő mindig fól alakú: fölkötik, följön, fölfakadni stb. Jól mutatja a népi szereplő és az írói szöveg nyelvi különbségét a következő kis részlet: „Már meg a Tiszát emlögetöd? - szólt a káplár megint. - [Az író:] Valóban, nem járja itt a Tiszát emlegetni... Minden szó belevág a lelkekbe..." (Postavárás). Természetesen ugyanígy elkülönítve érzékelteti Tömörkény azt is, ha a párbeszéd két szereplője közül az egyik népi alak, a másik tanult, városi ember: 94
